Peter Gray, a Boston College pszichológiaprofesszora egy provokatív felvetéssel állt elő: szerinte a szülőknek meg kellene engednie, hogy a gyermekük annyit játsszon videojátékokkal, amennyit csak akar.
A videojátékoknak olyan fejlesztő hatásai is lehetnek, amelyek az iskolai jegyekben is megmutatkoznak.
A napokban beszélgettem egy matematika-professzorral, aki saját bevallása szerint naponta legalább 200 alkalommal megy fel az Indexre, miközben tudja, hogy teljesen felesleges. Mások ugyanezt azzal a felkiáltással teszik, hogy ez pihenteti őket. Érdekes módon pont azok „pihennek” ily módon, akik amúgy is számítógép mellett tanulnak vagy dolgoznak.
Bár hideg fejjel az ember tisztában van azzal, mennyi időt lenne szabad eltöltenie az interneten ahhoz, hogy a munkájával is haladjon, de hiába, a számítógép mellett mégis könnyen engedünk impulzusainknak, és végül sokkal több idő folyik el, mint szeretnénk... Impulzus-internetezésnek nevezem azt a jelenséget, amikor valaki valamilyen belső impulzus hatására félbeszakítja tevékenységét, hogy konkrét cél nélkül – vagy a maga számára racionalizációval élve – az interneten böngésszen
Tíz évvel ezelőtt aligha születhetett volna cikk az internetes zaklatásról, hiszen ez a jelenség akkoriban még szinte egyáltalán nem létezett. Az iskolai keményfiúk (és lányok) mindaddig személyesen félemlítették meg kiszolgáltatottá vált társaikat. Az informatikai forradalom azonban új eszközt adott e kemény mag kezébe. Ennek destruktív, ám jellegzetes példája a cyberbullying.
A csoporthoz való tartozás igénye az emberi lélek mélyén gyökeredzik. Kapcsolataink kezelésére sokáig nem létezett jobb módszer a notesznél, majd a mobiltelefon memóriájánál. Tíz évvel ezelőttig az érettségi találkozók olyan szociális cirkusznak számítottak, ahol az ember egyik ámulatból a másikba esett: „Tényleg elvette feleségül?”, „Hová, Lichtensteinbe?”, „Hű, és mikor szabadul?” – záporoztak a kérdések a boldogságtól sugárzó beavatottak felé. Manapság azonban egy ötéves találkozón az emberek csak sokat sejtetően bólogatnak: „Tudom, lájkoltam is már a képeit a fészen”.
A fajok túlélésért folytatott harcában azok az élőlények tettek szert előnyre, amelyek képesek voltak mind nagyobb csoportokat létrehozni, s a tagok együttműködtek közös céljaik megvalósításában. Ennek megfelelően a tetemes evolúciós előnyt jelentő szociális ösztön olyan fejlődéstörténeti korból származik, amikor a homo sapienssé válásnak még a közelében sem jártunk.
E gyerekek közül sokan már most első-második osztályosok, és az elkövetkező években egyre nagyobb számban fognak megjelenni az oktatási rendszerben. Sok kisiskolás számára már most ismertek az informatikaórán tanultak, és elavultnak tűnnek az iskolai információátadási minták. Zavarja őket az átadott „statikus” tananyag, elszoktak attól, hogy csak és kizárólag befogadók legyenek, hogy „magoljanak”, nem szívesen mondanak le az aktív közreműködésről és a megszokott azonnali kommunikációról. Az oktatási rendszer pedig a zenekiadókhoz hasonlóan körömszakadtáig védelmezi kialakult bástyáit, hatalmi hierarchiáját egy olyan korosztállyal szemben, akik az interaktivitás, az aktivitás és a rugalmasság gerillaharcát vívják a nehéztüzérséggel felvonuló iskolarendszerrel szemben.
A számítógépes játékokban gyakran megcélzott belső igény az autonómiára törekvésis, az az érzés, hogy megkötések nélkül cselekedhetünk. Ezt különösen az utóbbi időkben egyre fejlettebbé váló programok teszik lehetővé, amelyek akár egész városokat vagy világokat teremtenek meg és tesznek „virtuális homokozóvá”, ahol a játékos szinte bármit megtehet. Ne feledjük, hogy agyunk bizonyos mértékben becsapható, tehát nem feltétlenül kell valós képességeinket használnunk egy probléma megoldásában, vagy igazi lények fölött gyakorolnunk a hatalmat ahhoz, hogy egy-egy belső motívumot kielégítsünk.
A jó tervezők tudják, hogyan kell adagolniuk a visszajelzéseket, hogyan kell érzelmeket kiváltaniuk – egyszóval hogyan kell beszippantani a játékost az általa megalkotott világba. Ehhez mindazokat a drámai elemeket felhasználják, amelyek egy könyvet vagy filmet a toplisták élére juttatnak, ám a legnagyobb hangsúlyt itt az interaktivitás, az élvezhetőség kapja.
Természetesen a beszélgetésben a „háló másik végén” levő személynek is vannak céljai, melyeket üzenetei tükröznek. Ráadásul mindketten számolnak a másik fél esetleges manipulatív szándékával. Hiszen a siker érdekében letagadhatunk néhány évet, néhány kilót, hozzáadhatunk méreteinkhez néhány centimétert, vagy akár el is vehetünk. A valóság ott és akkor másodlagos, hiszen a torzítás nem jár azonnali negatív következményekkel. A várható jutalom viszont olyan vonzó, hogy bevállaljuk a kis füllentéseket.
Manapság életünk minden területét behálózza az internet. Míg néhány évvel ezelőtt csodabogárnak számított, aki e-mailben vagy elektronikusan kívánta intézni ügyeit, napjainkban az számít különcségnek, ha hagyományos, postai úton kommunikálunk egymással. Ha megkérdezünk valakit, hogy tulajdonképpen mire is jó az internet, nagy valószínűséggel nem kapunk teljes értékű választ. A megkérdezett személy felsorolhat lehetőségeket, funkcionalitásokat, de az igazsághoz talán az áll közelebb, hogy az internet szinte bármire és mindenre alkalmazható.
Miért nem látjuk ezt a fejlődést azokon, akik sokat játszanak? Miért tűnik úgy, hogy minél inkább otthon vannak ott, annál inkább idegenek a valós világban, s ahogy fejlődik ott a karakterük, úgy hanyatlik itt a személyiségük? Miért ellentétesek hétköznapi megfigyeléseink azzal, amit a pszichológusok gondolnak a szerepjátékról? Talán mert ezek a lehetőségek tényleg csak elrejtettek, és inkább a szórakozásért, mint a fejlődésért játszik valaki.
Pár éve játszani kezdtem egy internetes szerepjátékot. Hamar feltámadt bennem az érzés, hogy ebben a játékban olyan pszichológiai tartalmak jelennek meg, amiket érdemes lenne tanulmányozni. Sokat foglalkoztam a témával szakmai szempontból – ebben a cikkben megkísérlem röviden leírni, mire jutottam eddig.
Magyarországon ma tízből hét nő gondolja azt, hogy elsősorban a nők feladata a család és a háztartás dolgairól gondoskodni. Ennél is többen, több mint háromnegyedük osztja azt a véleményt, hogy egy férfinak mindenkor gondoskodnia kell családja anyagi biztonságáról – derült ki a Magyar Fogyasztó Platform Találd a NŐT! című konferenciáján, ahol a résztvevők értékes információkat tudhattak meg többek között a nők fogyasztási, médiahasználati és internetezési szokásairól.
Magyarországon ma tízből hét nő gondolja azt, hogy elsősorban a nők feladata a család és a háztartás dolgairól gondoskodni. Ennél is többen, több mint háromnegyedük osztja azt a véleményt, hogy egy férfinak mindenkor gondoskodnia kell családja anyagi biztonságáról – derült ki a Magyar Fogyasztó Platform Találd a NŐT! című konferenciáján, ahol a résztvevők értékes információkat tudhattak meg többek között a nők fogyasztási, médiahasználati és internetezési szokásairól, de „lehullt a lepel” az elérésükhöz szükséges leghatékonyabb kommunikációs eszközökről is.
