A személyes konstrukciók elmélete, ahogyan Kelly elnevezte teóriáját, abban a filozófiai kiindulópontban gyökerezik, hogy semmi sem szent ebben az univerzumban.
Az embereknek ahhoz, hogy megértsék világukat, olyanformán kell eljárni, mint egy tudósnak, amikor elmerül egy ízeltlábú világában.
A reklámokból, a filmekből, az internetről áradó képek sokasága irányt ad a vágyainknak is. Gyakran onnét tudjuk, hogy mire vágyunk, hogy a fantáziánkat megragadja egy kép (cigarettázó férfiak az alkonyati prérin, kisbabáját ringató anya egy derűs családi ház nappalijában, kollégáinak terveket mutató energikus mérnök). A vágy fogalmából fakadó „etikai” feladat az, hogy megtaláljuk az igazi vágyunkat a sok imaginárius vággyal szemben.
Mire vágyom igazán? Egy új autóra? Világ körüli útra? Az igaz szerelemre? Családra? Gyerekre? Pénzre? Elismerésre? Ha a vágy célhoz ér, nem szűnik meg, hanem átalakul.
Társ és bizalom elválaszthatatlan fogalmak. Csak az lehet a társam, akiben megbízom – és aki elnyeri a bizalmamat, az társammá válhat. A társas kapcsolatokat az érzelmek tartják össze, ám egzisztenciális értelemben a bizalom legalább olyan fontos tényező, mint a szeretet. Ugyanakkor mi sem mutatja jobban a kettő különbségét, mint az a tény, hogy meglehetősen gyakran olyan emberbe szeretünk bele, akiben nem tudunk megbízni – és nem érzünk vágyat olyanok iránt, akikben pedig feltétlenül bízunk.
Társ és bizalom elválaszthatatlan fogalmak. Csak az lehet a társam, akiben megbízom – és aki elnyeri a bizalmamat, az társammá válhat.
A tekintetek egymáshoz feszülnek, hol a sajátom, hol a másiké szűrődik be inkább az észlelésembe, ide-oda tologatják egymást, anélkül, hogy bármelyiknek is végleg sikerülne tárgyiasítani a másikat. Egy apró figyelmetlenség, és máris totális vereséget szenvedek. Esetleg kitartásom következtében meghátrálásra késztetem a másikat.
A tekintetének mindig ki vagyunk téve – még ha álcázzuk is magunkat, bizonyos tekintetetek „átláthatnak” rajtunk.
