„Kétféle ember van: az egyik két részre osztja az emberiséget, a másik nem.” Ez az ismert, ironikus bölcsesség az emberiségnek arra az ősi és nem szűnő késztetésére utal, mellyel mindenáron rendszert akar találni az élővilág legváltozatosabb, leginkább kiszámíthatatlan területén: az emberi személyiségek rengetegében.
Az emberek, bármennyire sokfélék legyenek is, besorolhatók néhány nagy típus valamelyikébe.
Olyan társadalomban élünk, amelyben a cinikus beszédmód, a cinikus cselekvés és a cinikus gondolkodás nem pusztán elfogadott, hanem egyenesen „racionális” viselkedésnek tűnik.
Miért is lennénk nagylelkűek, segítőkészek, önfeláldozók és törvénytisztelők egy olyan társadalomban, ahol mindenki más önző?
Az emberi léleknek vannak olyan jelenségei és működésmódjai, amelyeket nem lehet kimerítően megmagyarázni pszichológiai kategóriákkal. Ilyenek mindenekelőtt az etika meghatározó fogalmai: a lelkiismeret, a felelősség, a jó és a rossz közötti választás képessége, az értékek szerepe az életben, a szándék, a szabadság – és még sorolhatnánk. Etikai sorozatunkban ezeknek a fogalmaknak és jelenségeknek eredünk a nyomába, és azt vizsgáljuk, mi a szerepük önképünk kialakulásában. Kezdjük a lelkiismerettel.
A lelkiismeret egy énünk legmélyéből kiinduló hang, amelyről egyszerre mondhatjuk, hogy azonos velünk és azt is, hogy idegen hang bennünk. Ahonnét a lelkiismeret szól, ott vagyok igazán szabad, felnőtt és azonos önmagammal.
A modern élet nem csupán azt jelenti, hogy a korábbi generációknál kényelmesebben és szabadabban élünk. A mi életünk számtalan olyan problémát is kitermelt, amivel nagyapáink és nagyanyáink még csak nem is találkozhattak. Nem kellett állandóan változtatniuk az életükön, új és új eszközöket vásárolniuk, vagy válogatniuk a rengeteg hír közül.
A sok keresgélés, a Google-ban való szakadatlan kutakodás mélyén a bizonyosság keresése rejlik. Otthonosságra, értelmes életre és bizonyosságra vágyunk.
Problémáink legtöbbje személyközi kapcsolatainkból ered. Ha tudjuk is, hogy mi magunk mire vágyunk, azt nagyon gyakran nem is sejtjük, hogy a másik mire vágyik és mit akar tőlünk. Vagy ha tudjuk, mit akar tőlünk, akkor nagyon gyakran azzal nem vagyunk tisztában, hogy mi mit várunk el tőle.
Ha tudjuk is, hogy mi magunk mire vágyunk, azt nagyon gyakran nem is sejtjük, hogy a másik mire vágyik és mit akar tőlünk.
Az érett szeretet olyan egyesülés, amelynek során az ember nem olvad bele egy másik emberbe, istenbe vagy vezérbe, hanem megőrzi integritását, egyéniségét, önmagát.
Fromm számára a legalapvetőbb kiindulópont: minden ember fő szükséglete, hogy legyőzze a magányt. Azonban mindenkit feszít a kérdés, hogy hogyan? Valójában számos lehetőség adódik az elkülönülés leküzdésére, azonban a legtöbbjük a szociálpszichológus szerint csak pótlék, amely nemcsak káros, de veszélyes is, például a kábítószer, az alkohol vagy a túlhajtott szexualitás, ahol az „orgiasztikus feloldódásban megvalósuló egység” csupán átmeneti.
Van azonban olyan önbecsülés is, amelyben az én úgyszólván kizárólag önmagához méri magát. Ilyenkor nem a közösség egy tagjaként vagy az emberiség egy példányaként értékeljük önmagunkat, nem is titokzatosan életünkbe szűrődő idegen értékekhez igazodunk, hanem önnön lehetőségeinkkel és vágyainkkal mérjük meg saját életünket.
Önmagunkat akkor becsüljük, ha bizonyos értékeknek megfelelünk.
A személyes konstrukciók elmélete, ahogyan Kelly elnevezte teóriáját, abban a filozófiai kiindulópontban gyökerezik, hogy semmi sem szent ebben az univerzumban.
Az embereknek ahhoz, hogy megértsék világukat, olyanformán kell eljárni, mint egy tudósnak, amikor elmerül egy ízeltlábú világában.
A reklámokból, a filmekből, az internetről áradó képek sokasága irányt ad a vágyainknak is. Gyakran onnét tudjuk, hogy mire vágyunk, hogy a fantáziánkat megragadja egy kép (cigarettázó férfiak az alkonyati prérin, kisbabáját ringató anya egy derűs családi ház nappalijában, kollégáinak terveket mutató energikus mérnök). A vágy fogalmából fakadó „etikai” feladat az, hogy megtaláljuk az igazi vágyunkat a sok imaginárius vággyal szemben.
Mire vágyom igazán? Egy új autóra? Világ körüli útra? Az igaz szerelemre? Családra? Gyerekre? Pénzre? Elismerésre? Ha a vágy célhoz ér, nem szűnik meg, hanem átalakul.
