Mikor azt érezzük, megragadott minket egy vers vagy egy népdal, mikor nem tudunk letenni egy könyvet, de akkor is, mikor találónak érzünk egy-egy szólást, bölcsességet, érdemes időt hagyni magunknak arra, hogy együtt legyünk az alkotással és egybeolvadjunk vele, hogy aztán a feldolgozás egy tudatosabb szintjén elengedjük és messzebbről is megvizsgáljuk, vajon miért hatott ily módon az adott mű...A valóság művészi eszközökkel való átformálása és visszatükrözése lehetőséget ad az eltávolodásra, ugyanakkor ebben a kreatív mezőben, a művel való folyamatos kommunikációban, a tudattalan és tudato

Főnökünk kritikusan értékeli a munkánkat, párunk elfelejt felköszönteni a házassági évfordulónkon vagy átvernek a boltban… Mindenkit érnek ún. interperszonális, azaz másik személyhez köthető sérelmek. Ilyenkor felerősödnek negatív érzelmeink – megbántottnak, sértődöttnek, dühösnek érezzük magunkat. A megbocsátás hiánya felerősíti és „tartósítja” ezeket az érzéseket.

Talán érezték már úgy, hogy egy adott pillanatban tudják, mi lesz a következő lépés, amit megtesznek, és a helyzet, amiben benne vannak, vészjóslóan ismerős – mintha már megtörtént volna, mintha láttuk volna már. Vajon mindannyiunkban egy jósnő veszett el? Valóban meg tudjuk érezni – ha megmondani nem is – a jövőt?  Erre a kérdésre keresem a választ ebben a cikkben, természetesen nem ezoterikus tanok bemutatásával, hanem sokkal tudományosabb síkra terelve a szót.