Tudatlanság és félelem

A mentális zavarokkal az emberiség nagyon sokáig semmit nem tudott kezdeni, a felvilágosodás kora előtt a betegeket elkülönítették, börtönbe zárták, megverték. Mivel a tudomány egyáltalán nem értette a mentális betegségeket, megfelelő kezelést sem tudott kidolgozni rájuk. Az utóbbi két évszázadban a pszichiátria óriási fejlődésen ment keresztül, sok mentális zavar gyógyíthatóvá, vagy legalábbis kezelhetővé, javíthatóvá vált, ennek ellenére a közgondolkodás mintha még mindig a régi mechanizmus szerint működne. Az emberek általában tudják ugyan, hogy a mentális betegségeket részben az agy működési zavara okozhatja, valójában azonban nem ismerik ezeknek a betegségeknek a jellegét, és az értetlenség félelmet, idegenkedést szül. A pszichés betegek megbélyegzése – idegen szóval: stigmatizálása – minden kultúrában megfigyelhető. A legelterjedtebb előítéletek, sztereotípiák közé tartozik, hogy a mentális betegek saját maguk felelősek az állapotukért; az emberek úgy érzik, a pszichés zavar olyasmi, amit a beteg le tudna küzdeni, ha „egy kicsit jobban igyekezne”, „végre összeszedné az akaraterejét és megrázná magát”. Miért depressziós, amikor mindene megvan? Biztosan csak a figyelmet akarja magára vonni!

Ezek a gondolatok mély tudatlanságból fakadnak, akárcsak azok a sztereotípiák, melyek szerint a mentális zavartól szenvedők veszélyesek, kiszámíthatatlanok és mindenre alkalmatlanok. Ennek a képnek a kialakulásáért a média is felelős, gondoljunk csak arra, hogy a filmek főgonoszait sokszor ábrázolják „őrült” figuraként. Emellett a köznyelvet is átszövik az olyan kifejezések, mint „bolond”, „zakkant”, „dilinyós”, és az efféle elítélő vagy lesajnáló kifejezések jól tükrözik, hogyan viszonyul a közfelfogás ezekhez a betegségekhez.

Pusztító erejű tévhitek

A stigmatizációnak alapvetően két fajtája van. Az egyik a társadalmi megbélyegzés, és azért nagyon ártalmas, mert nem csupán arról van szó, hogy a „normális” társadalom kedvezőtlen véleménnyel van a betegekről – az igazán lényeges az, hogy ennek súlyos gyakorlati következményei vannak. A pszichés betegek folyamatosan azt tapasztalják, hogy a többiek elkerülik, elutasítják őket, ezért elszigetelődhetnek, magányossá válhatnak. A kirekesztettség érzése tovább rontja állapotukat és lelki közérzetüket, csakúgy, mint az, ha kigúnyolják, zaklatják őket. Sokszor úgy érzik, még családjuk és barátaik sem értik meg őket egészen. A társadalmi stigmatizáció, illetve az ebből adódó hátrányos diszkrimináció kategóriájába tartozik az is, hogy a pszichés betegeknek nehezített pályán kell boldogulniuk a mindennapokban, például kisebb eséllyel alkalmazzák őket, nehezebben találnak albérletet, sőt még az egészségügyi intézményekben is kevésbé veszik komolyan őket, mint az „igazi” betegeket.

A megbélyegzés másik fajtája az önstigmatizáció. A beteg ugyanúgy része a társadalomnak, mint bárki más, ezért benne is azok az előítéletek élnek, mint a többiekben. Úgy érzi, a pszichés betegség szégyen, ezért nem akarja elfogadni, hogy ő is érintett lehet. Annál is inkább, mert ezzel „szégyent hozna a családjára is”. A stigmák szó szerint pusztítóak lehetnek, ugyanis oda vezethetnek, hogy a betegek nem kérnek segítséget, vagy csak nagyon sokára – megdöbbentő, de akár egy évtized is eltelhet az első tünetek megjelenése után, mire a pszichés beteg végre szakemberhez fordul a problémájával. A kezelés nélkül elmúló évek alatt pedig a betegség rosszabbodhat, sőt tragikus módon a halálozás valószínűsége is nő.

A tudomány fejlődésével, az általános tudásszint emelkedésével sok ostoba és mérgező előítéletet, tévhitet sikerült háttérbe szorítani. Ideje volna már letörölni a mentális betegségekhez kapcsolódó szégyenbélyeget is, mely mindannyiunkhoz – betegekhez és nem betegekhez – egyaránt méltatlan.

Mannhardt András – pszichológus, újságíró