Jelenlegi hely

A rockzenészek között pszichológus, a pszichológusok között rockzenész

Beszélgetés dr. Kőváry Zoltánnal
Sokkal korábban lettem zenész, mint pszichológus. Lélekben hét-nyolc éves koromtól zenész vagyok...

„Ez a fajta pszichológia nem az objektív tudósnak a sajátja. Ebben nyakig benne van az ember.” 

Szerző: 

Beszélgetés dr. Kőváry Zoltán habilitált egyetemi docenssel, felnőtt klinikai szakpszichológussal, egzisztenciális szemléletű tanácsadóval – a The Trousers nevű garázsrock-zenekar alapító tagjával.

         „A határmezsgyén létezés mindig nagyon fontos volt az életem során, mert így sosem éreztem azt, hogy túlságosan meg kell felelnem az elvárásoknak.”

A békéscsabai származású Kőváry Zoltán életében mind a zene, mind a pszichológia meghatározó szerepet játszik. Pszichológiai végzettségét a Debreceni Egyetemen szerezte, majd a klinikai szakpszichológusi képesítést már Budapesten kapta meg. Doktori disszertációját a Pécsi Tudományegyetemen védte, A művészi kreativitás pszichoanalitikus szemléletű vizsgálata pszichobiográfiai módszerrel címmel. Gyermekkora óta gyűjti a bakelitlemezeket, ami mára megállíthatatlan szenvedélyévé vált. A klasszikus rock és metál korongok mellett gyűjteményében jól megférnek együtt a komolyzenei és blues-darabok, ahogy kultikus filmzenék is.

         Kőváry a rockzenészek között mindig kicsit pszichológus, a pszichológusok között pedig rockzenész, de az első ránézésre eltérő érdeklődési területek között számára nagyon is komfortos az átjárás.

Nekem ez teljesen természetes, mert sokkal korábban lettem zenész, mint pszichológus. Lélekben hét-nyolc éves koromtól zenész vagyok. Mikor a bátyámmal kicsik voltunk, apám elővette az egyetemista korából őrzött szalagos magnóját, és együtt hallgattuk a hatvanas évek végéről megmaradt felvételeit. Nagyon megszerettük a Beatlest, a Rolling Stonest, meg Jimmy Hendrixet, és sokszor játszottuk, hogy Beatles-tagok vagyunk, és kezdetleges, néhány mondatos angol interjúkat készítettünk egymással. Ez az identitásom nagyon hamar kialakult, és a gimnáziumi évek alatt már zenekart is alapítottunk. A pszichológiához húszéves korom körül kezdtem kapcsolódni, de addigra már volt egy tizenkét éves zenész múltam. Aztán a kettő párhuzamosan fejlődött. A kreativitás kérdése, ahol végül a pszichológián belül kikötöttem, nagyon fontos közös nevező a két műfaj között. Amikor ránézek ezekre a területekre, én nem szeretnék teljesen feloldódni egyik szerepben sem. Ez nem önvédelem, de ad egy szuverenitás-érzést, hogy több területben is el tudok mélyülni, anélkül, hogy bármelyikben „elvesznék”. Pszichológus vagyok, de rockzenész is – ettől állok biztos talajon, ezt a kettősséget én nagyon szeretem.

Hogy lett zenészből pszichológus?

Eredetileg magyar nyelv és irodalom szakon végeztem, mert elsősorban a művészet és a filozófia érdekelt. A modern irodalomnál találkoztam először a pszichoanalízissel, mint megkerülhetetlen szellemi irányzattal, és nagyon megtetszett. Jung és Freud munkáit megismerve fedeztem fel az összefüggéseket, és egy rendszer kezdett összeállni a fejemben. Ezért is áll hozzám közelebb a szellemtudományos pszichológia, mint a kísérleti, természettudományos vagy orvosi megközelítés. Ennek ellenére, mikor a pszichoanalízisbe beleástam magam, elsősorban a pszichopatológia és a terápia iránt érdeklődtem, ezért is kezdtem el abban az irányban képződni. Debrecenben még végeztem a pszichológiát, de közben már asszisztensként dolgoztam a gyulai kórház pszichiátriáján. Később megszereztem a szakpszichológusi képesítést Budapesten, majd Erős Ferenc hívására elmentem a pécsi egyetemre doktorálni. Valahol ott alakult ki bennem a zene és a lélektan közös nevezője, mikor elkezdtem az alkotás pszichoanalitikus megközelítésével és a pszichobiográfiával, mint kutatásmódszerrel foglalkozni. Attól fogva érkeztem meg abba az állapotba, hogy nem kell tovább „kettős üzemmódban” működnöm. Nem volt szükségem több magyarázkodásra, ha például egy szakmai rendezvényen kiderült, hogy zenész vagyok, mert onnantól érthetővé vált, hogy valaki, aki művészettel foglalkozik, az valószínűleg művelőként is érdeklődik.

Hogyan lehet a kétféle szerep között hitelesnek, fókuszáltnak maradni?

Én sosem gondoltam magamra professzionális zenészként, és szerintem ez is hozzájárul ahhoz, hogy ezen a területen sosem volt kiégés-érzésem. Nem tudom elképzelni, hogy én azért zenéljek napi szinten, mert ebből kell megélnem, ezt nem is szeretném. A pszichológiában ez már nehezebb. A kiégést úgy kerülöm el, hogy zenélek, és emellett természetjáró is vagyok. Már gyerekkoromtól van egy természetbarát identitásom is. Sokáig ornitológus szerettem volna lenni, ma is tagja vagyok a Magyar Madártani Egyesületnek, és ez is „belenőtt” a pszichológiába, mert az utóbbi pár évben az ökopszichológia meg a klímaszorongás is olyan területek, amelyekkel kapcsolatban előadok, publikálok. Ezek a témák most különösen foglalkoztatnak.

Az egzisztencialista pszichológia áll Önhöz a legközelebb, ebben a szemléletben is dolgozik. Hogy talált rá?

Mikor apám hat évvel ezelőtt meghalt, valamit kezdenem kellett magammal és ezzel a témával. A fenomenológia és hermeneutika, mint ismeretelméleti háttér kellő alapot adott, és azt éreztem, hogy minél inkább elmélyülök ebben az irányzatban, egyre jobban a részemmé válik. A bölcseleti részen felül az érdekelt nagyon, ahogyan ezt a pszichológián belül használni, művelni lehet. Ebben a folyamatban jöttem rá, hogy bennem mindig hiányérzet volt a többek között a dinamikát oly csodálatosan leíró pszichoanalízissel kapcsolatban. Azt éreztem, hogy nincs ott a mélyén a stabil emberkép, ami világképet és filozófiai antropológiát (vagyis saját létezésének értelmezési lehetőségét) is képes adni az embernek. Nem a pszichoanalízis elhagyása, sokkal inkább a „kibővítése” történt velem ebben az időszakban.

Az egzisztencializmus szemléletben adott nagyon sokat, hiszen nincs konkrét módszertana. Mióta ez becsatlakozott a szakmai életembe, és a „véremmé vált”, úgy érzem, sokkal inkább helyt tudok állni terápiás helyzetekben is. Már nem is tudom elképzelni, hogy azelőtt hogy gondolkodtam, és ezzel a szemlélettel dolgozva sokkal hatékonyabbnak érzem magam. A pszichológiában sokszor sulykolják a módszerek, a technikák jelentőségét, és mivel én addig nem képződtem módszerspecifikusan, és a klinikai végzettségem megszerzése óta mindig kutatással foglalkoztam, volt egy hiányérzetem, hogy mitől lehetek én jó pszichológus. Foglalkoztatott, hogy terápiás helyzetben nem azon van a hangsúly, hogy az ember hány elméletet ismer, vagy mennyi kutatásban vesz részt. Véleményem szerint az tud jó pszichológus lenni, aki biztosan tájékozódik az emberi dolgokban, amiben benne vannak mind a hétköznapi, mind a szellemi kérdések, mint például a vallás vagy a művészet.

Azóta, hogy rátaláltam erre a szemléletre, természetesen már specifikusan képződöm is ezen a területen.  Ez a fajta pszichológia nem az objektív tudósnak a sajátja. Ebben „nyakig benne van” az ember. Azt látom, elterjedt elgondolás, hogy a jó szakember az, aki technikailag, módszertanilag jól képzett, én viszont mióta ennyire beleástam magam az egzisztencialista pszichológiába, egyre inkább abban hiszek, hogy a kapcsolati alapú, személyes dolog a gyógyító hatású. Ezt a módot akkor lehet a leginkább elmélyíteni, tökéletesíteni, ha önmagadon dolgozol sokat.

A képzettség persze nagyon fontos, de mellette az is, hogy az ember a kapcsolatra és saját magára tudjon támaszkodni.

      „A jó dal olyan, mintha az ember készen találná. Nem érződik benne a konstruáltság. Valahogy így van ez a szöveggel is.”

A zene művelése és a hallgatása is nagy hatással van rám. Szerintem minden alkotás befogadással kezdődik. Saját érzelmi élményeidet, kríziseidet zenén keresztül befogadni nagyon nagy jelentőségű élmény, és így lehet terápiás hatása is. Az érzelmi integrációban a zene hatalmas szerepet játszhat,  mert olyasmit  is képes megszólítani, amit verbalitással nagyon nehéz lenne. Ezeket az élményeket később át lehet konvertálni akár írásos dolgokra is. Volt már olyan kliensem, aki azt mondta, hogy azért kerüli a zenét, mert annyira mélyre viszi, hogy nem képes vele megbirkózni.

Meghatározza a publikációi nyelvezetét, stílusát, hogy magyar szakos bölcsészként is végzett?

Most fejeztem be egy egzisztenciális pszichológia tankönyvet, ami néhány hónapon belül megjelenik, és rengeteg irodalmi idézetet használok benne. A versrészleteket a legfontosabb témák esetében – mint például a szabadság, az együttes létezés vagy akár a szorongás – sokkal plasztikusabbnak, megvilágosítóbbnak, lényegre törőbbnek tartom.

Ez a szakmai munkán belül szabad asszociatív jellegű írás volt, amit nagyon élveztem. Most visszaolvasva a teljes szöveget, tudom, hogy egyes részekkel mennyit foglalkoztam, de akkor talán nem is tudatosan használtam, mégis összeállt egy egésszé.

Időnként újraolvasom az írásaimat, mert vallom, hogy eltávolodva egy témától egészen más kapcsolatba kerül az ember a saját gondolataival. Tiszta fejjel jó újra ránézni a kész anyagra, mikor már nem vagy benne az alkotás „örvényében”. Ilyenkor sokszor kritikus vagyok magammal…

Egyébként igyekszem szépirodalmat olvasni, de sokkal kevesebbet teszem, mint szeretném. Egyrészt mert nagyon kevés az időm, másrészt mert mindig elcsábulok a filozófia irányába. Másfelől az egzisztencialista szerzők olyan szövegeket hoznak létre, ami egyszerre filozófia, pszichológia és irodalom. Valahol a három terület metszéspontjában mozog az ember, és ezzel én nagyon tudok azonosulni.

Most, hogy befejezte a könyvét, milyen következő feladatban gondolkodik?

Dél-afrikai kolléganőm, Claude-Hélene Mayer – akivel együtt szerkesztettünk egy nagy nemzetközi pszichobiográfia kötetet (New Trends in Psychobiography, 2019.) – írt egy cikket az öko-egzisztencializmusról, és felhívtam, hogy kellene valamit közösen csinálnunk egzisztencialista pszichológia és ökológia témában. Megpróbáljuk összeszedni azokat az embereket a világban, akik ezzel foglalkoznak, így ez lesz a következő projektem.

Kellenek nekem az új középtávú projektek, amik a figyelmem fókuszában állnak. Ez általában könyv vagy cikk, de jobban szeretem a könyvet, mert az egy állásfoglalás, amiben jobban el lehet merülni. Emellett mindig erős motivációm volt a tanításra, szeretem átadni a gondolataimat és szeretem az együtt gondolkodást. Igyekszem több szinten is hatni a hallgatóimra, mert szerintem a szöveg intellektuális hatását a képek és színek érzelemkeltő hatása összetettebbé teheti. A kiegyensúlyozott, partneri kapcsolat híve vagyok, hiszek a párbeszédben, és a tehetséggondozást is fontosnak tartom.

A klímaválság az összes fejlett társadalomban a közbeszéd részévé vált. Milyen mértékű a szorongás az emberekben ezzel kapcsolatban?

A klímaszorongással kapcsolatban az a véleményem, hogy érdemes egyéni szinten is szembenéznünk ezekkel a kérdésekkel, és igyekeznünk kell újra alkalmazkodni. A természettel való kapcsolatunk evolúciósan is alapvető – gyerekkorban még általában közel vagyunk az állatokhoz, a növényekhez, aztán valahogy eltávolodunk tőlük.  A jelen krízisnek, ha van pozitív hozadéka, akkor az az, hogy rájövünk, mennyire fontos ez az „ősi” kapcsolat. Én úgy látom, hogy az emberek elkezdik felfedezni azokat a rekreációs formákat, amik nem az urbanizációhoz, a fogyasztáshoz vagy a technikai dolgokhoz köthetők, és ez hozzájárulhat a szükséges attitűdváltáshoz. Nem az a kérdés, hogy milyen eszközökkel tudjuk csökkenteni a klímaszorongást, mert nem az a cél, hanem az, hogy megértsük a folyamatokat és aktivizáljuk a saját felelősségünket.

Én azt vettem észre, hogy a járvány hatására sokkal nagyobb lett az igény a mélyebb filozófiai kérdések megvizsgálására és megértésére. A társadalom az utóbbi években olyan irányba halad, ahol egy sor fontos kérdés háttérbe szorult a boldogságcentrikusság, a fogyasztói szemlélet miatt. Most, amikor mindannyiunkat arcul csap a realitás, látjuk, hogy a jelenleg elérhető eszközeink nem elégségesek, és újra kell orientálódnunk.

Talán már nem az van a fókuszban, hogyan tud az ember sikeresen alkalmazkodni például egy munkahelyi környezethez. A hangsúly eltolódott, mindennapi életünkben előtérbe kerültek az igazán jelentős egzisztenciális kérdések, a veszteségek, az értelem témái..

Személyes szinten miben hatott Önre a világjárvány?

Rávilágított, hogy mennyire fontosak számomra a közvetlen emberi kapcsolatok. Ki kellett vennem fél év szabadságot, amit a könyvírásra fordítottam, mert az online térre való átállás borzasztóan sokkoló volt nekem. A teljes munkastruktúrámat felborította az online jelenlét, egész nap stresszben voltam. Ha ezt csak ebben a formában lehetne, kellene csinálni, az tönkre tudná tenni mindazt, ami miatt az ember már két évtizede benne van ebben a szakmában, és nem is gondolkodik azon, hogy mást szeretne csinálni.

Share

A Mindennapi Pszichológia
2021. december–2022. januári számában
ezekről olvashat:

2021 december–2022. január

  • Megérteni az érthetetlent

  • Miért égessük el a régi naplóinkat – avagy miért ne?

  • KÖRVONAL

    A rockzenészek között pszichológus, a pszichológusok között rockzenész
    Beszélgetés dr. Kőváry Zoltánnal

  • A „Kell” és a „Lehet” családok – 1.

    Boldog karácsonyt!

  • A jó apa pénzt keres, míg anya babázik?

  • Matekon is talpig sminkben

    Kamaszok és a „képernyő-én”

  • MIPSZICSKE – Gyakorlati útmutató szülőknek

    Ajándékozzunk! De hogyan?

  • Találkozás a kísértetekkel

  • Agyi sérülés és viselkedésváltozás – Phineas Gage esete

  • Mi kell a sportolónak?

    Az elégtelen edző-sportoló kommunikáció hátulütői

  • Figyelsz te egyáltalán?

  • A valóság vékony fonalán függve

    Virtuális valóság alkalmazása függő betegek kezelésében

 

KERESSE AZ ÚJSÁGÁRUSOKNÁL!

Ez is érdekelhet

A fejlődéslélektani kutatásokban a nyolcvanas évektől kezdve a bevonódó, gondozó apák kapták a főszerepet.

A „KELL” szülő környezetében nincs lazulás, kikapcsolódás, nincs szórakozás, ott csak feladatok vannak.

A „képernyő-énünkkel” való szembenézés nem hétköznapi élmény - s nemcsak hogy nem hétköznapi, hanem kifejezetten feszültséget, stresszforrást jelenthet, sőt szorongás forrásává...

Van, aki dokumentációs célból írja, hogy nyomot hagyjon, van, aki azért, hogy kiadja magából az őt foglalkoztató, fes

Az elmúlt hetekben "átszakadt a gát", és szinte naponta jelentkezik egy-egy úszó, aki volt edzője elfogadhatatlan mód

Van, aki egy vizsgahelyzet előtt torpan meg, van, aki társas helyzetekben feszeng, van, akinek az intim