Jelenlegi hely

Matekon is talpig sminkben

Kamaszok és a „képernyő-én”
A jó benyomás keltése nem csak az üzletemberek mindennapjainak sarokköve

Nézd magad napi 8 órában, hónapokon keresztül! Lehetne ez egy merészebb szociálpszichológiai vagy személyészlelési pszichológiai kutatás vizsgálati beállítása. Esetleg egy amolyan internetes kihívás, ami manapság annyira divatos a kamaszok körében. Persze egyik sem, csak az elmúlt másfél év mindennapjainak egészen hétköznapivá fogadott tapasztalata – az online tanítás, a home office, a videókonferenciák, megbeszélések, online tanfolyamok és baráti találkozók velejárója.  

A járvány hatására az online létmód vált a legfőbb szociális platformmá.  Problémát jelent viszont, hogy hiába fogadtuk el hétköznapinak, a tartósan monitoron keresztül kapott visszajelzés önmagunkról, a „képernyő-énünkkel” való szembenézés mégsem hétköznapi élmény.  Nemcsak hogy nem hétköznapi, hanem kifejezetten feszültséget, stresszforrást jelenthet, sőt szorongás forrásává válhat. A saját arcunk, reakcióink, testi adottságaink direkt szemlélése legtöbbünk számára merész elképzeléssel is legfeljebb percekben mérhető naponta. Szociális interakcióink többségében a helyzetre, a másik személyre vagy saját viselkedésünk tartalmi elemeire koncentrálunk. (Például arra, hogy megfelelő szóhasználattal vagy hangerővel közöljem a mondanivalómat, nem pedig arra, hogy amikor beszélek, azok a ráncok a homlokomon olyan előnytelenül barázdálódnak.) Képernyőn keresztül szemlélve magunkat nagyságrendileg többször kerülnek figyelmünk fókuszába az előnytelennek vélt vonások, gesztusok, apróbb testi hibák,  mint amit korábban megszoktunk. A fokozottabb észlelés hatására pedig könnyen negatív irányba torzulhat saját magunkról alkotott képünk.

A megfelelő megjelenés és énbemutatás az élet bizonyos területein – például az üzleti életben – kiemelt fontosságot kaphat... A jó benyomás keltése azonban nem csak az üzletemberek mindennapjainak sarokköve. Személyiségünk, testi-lelki adottságaink nyilvánosság felé mutatott képe egész életünk során talán kamaszkorban a leghangsúlyosabb – és egyben a legsérülékenyebb. A kamasz lesi, várja a többiek reakcióját hajszínére, új pulcsijára, gesztusaira, szóhasználatára, mindenre, ami belőle látszik – s folyamatosan építi, csiszolja magában énképét mindabból, amit társai reakciójából érzékel. A társas visszajelzés hangsúlyosabb ilyenkor, mint bármely más életszakaszban...  A képernyő-énnel való tartós szembesülés azonban folyamatosan középpontba állítja saját maguk kritikus szemlélését, („Hű de idétlenül mosolygok…”), ráadásul megterheli a társas jelenlétet, a kommunikációs és szociális ügyességet azzal, hogy megosztja a figyelem fókuszát.

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2021. 6. számában olvasható

Share

A Mindennapi Pszichológia
2021. december–2022. januári számában
ezekről olvashat:

2021 december–2022. január

  • Megérteni az érthetetlent

  • Miért égessük el a régi naplóinkat – avagy miért ne?

  • KÖRVONAL

    A rockzenészek között pszichológus, a pszichológusok között rockzenész
    Beszélgetés dr. Kőváry Zoltánnal

  • A „Kell” és a „Lehet” családok – 1.

    Boldog karácsonyt!

  • A jó apa pénzt keres, míg anya babázik?

  • Matekon is talpig sminkben

    Kamaszok és a „képernyő-én”

  • MIPSZICSKE – Gyakorlati útmutató szülőknek

    Ajándékozzunk! De hogyan?

  • Találkozás a kísértetekkel

  • Agyi sérülés és viselkedésváltozás – Phineas Gage esete

  • Mi kell a sportolónak?

    Az elégtelen edző-sportoló kommunikáció hátulütői

  • Figyelsz te egyáltalán?

  • A valóság vékony fonalán függve

    Virtuális valóság alkalmazása függő betegek kezelésében

 

KERESSE AZ ÚJSÁGÁRUSOKNÁL!

Ez is érdekelhet

A fejlődéslélektani kutatásokban a nyolcvanas évektől kezdve a bevonódó, gondozó apák kapták a főszerepet.

Lehet-e konfliktusok, balhék nélkül felnőni? Lehet-e csendesen átvészelni a serdülőkort úgy, hogy sem a gyerek, sem a család nem tépázódik meg benne?

Önhibánkon kívül hajlamosak lehetünk elbagatellizálni a problémát, holott egy-egy szó, csúnya nézés vagy játékból kik

A nárcisztikus szülő a gyermekére mint önmaga meghosszabbítására, személyisége „kihelyezett tagozatára” tekint, nem v

Fontos megértenünk, hogy az iskolába járás elutasítása nem ugyanaz, mint az iskolakerülés

Elbeszélgetve a két kamasz fiúval, azt tapasztaltam, hogy ott, az én kis szobámban, ebben az elfogadó, nyugodt helyze