Jelenlegi hely

Nagyi, a szuperhős

Egy humán „rejtély” evolúciós magyarázata
a nagymamák szuperhősöket megszégyenítő hatékonysággal képesek életeket menteni.

Miként lehet az, hogy a nők fogamzóképességük megszűnése után még évtizedekig aktív életet élnek, holott ez a jelenség más fajoknál ismeretlen? A csimpánz-nőstény például termékeny marad élete végéig – ami egyben azt is jelenti, hogy ennél a fajnál a menopauza a közelgő halál jele.

A „nagymama-hipotézis”

A ’60-as évek vége óta ismert úgynevezett „nagymama-hipotézis” arra az emberi sajátosságra hívja fel a figyelmet (sőt, magyarázattal is szolgál rá), hogy a főemlősökhöz képest a nők esetében miért van átlagosan 20-30 év eltérés a menopauza (a menstruációs ciklus elmaradása) és az öregedés miatti halál időpontja között. Más szavakkal: miként lehet az, hogy a nők fogamzóképességük megszűnése után még évtizedekig aktív életet élnek, holott ez a jelenség más fajoknál ismeretlen. A csimpánz-nőstény például termékeny marad élete végéig – ami egyben azt is jelenti, hogy ennél a fajnál a menopauza a közelgő halál jele. 

Az evolúcióbiológusok a következő okfejtéssel magyarázzák ezt a humán „rejtélyt”: az emberré válás évezredei során a nagymamák jelentős támogatást nyújtottak családjuk, unokáik számára, ez pedig az ősi körülmények között elengedhetetlen volt az utódok túléléséhez. Azok a szülők, akik számíthattak a nagymamai gondoskodásra (vagyis plusz erőforrásra), nagyobb valószínűséggel – és nagyobb számban – tudták eljuttatni gyermekeiket a szaporodásra képes életkorig. Néhány újabb kutatás konkrét adatokkal is szolgál azzal kapcsolatban, hogy a nagymamák szuperhősöket megszégyenítő hatékonysággal képesek életeket menteni.

Adok és kapok – avagy családi segítségnyújtás az evolúció tükrében

A legtöbb társas közegben élő faj számára a túlélés és a szaporodás (az evolúció két alapvető kihívása) sokkal hatékonyabb, ha a találnak olyan társakat, akik együttműködnek velük. Egymás segítése pedig sokkal gyakoribb és valószínűbb a genetikai rokonok között, hiszen ez a fajta támogatás kölcsönösen hasznos lehet, ha az egyedek közös géneken osztoznak. Számos kutatás eredménye megerősíti, hogy míg az ember a baráti kapcsolataiban hajlamos pontosan számon tartani az általa nyújtott és a kapott támogatást, addig a rokoni kapcsolatokban sokkal adakozóbb és megengedőbb a másikkal, ha az nem viszonozza a segítséget. Ennek az önzetlenségnek az evolúciós logikája kettős: egyrészt, úgyis „jó helyre” megy a támogatás, hiszen a génjeink közösek, másrészt a viszony alapvetően nem megváltoztatható, tehát adott esetben – éppen a rokonsági kötelék miatt – én is számíthatok majd viszont-támogatásra. 

Ezzel összefüggésben azt találták a kutatók, hogy a kölcsönös támogatásra való hajlam mértéke szorosan összefügg a rokonsági együtthatóval (vagyis a genetikai kapcsolat szorosságával). Ez a fajta kooperáció a családon belül – a szülő-gyerek kapcsolaton túl – a testvérek között a legerősebb, hiszen ők 50 százalékban hordoznak azonos géneket. Még az egyén testvérének gyereke (nagybácsi/nagynéni-unokaöcs/unokahúg) irányában is jelentős, hiszen ebben az esetben 25 százalékban közösek a gének. Az unokatestvérek között azonban (akiknek a nagyszüleik testvérek) ez a mutató csupán 12,5%, vagyis a rokonsági támogatás általában ezen a szinten a legalacsonyabb a családokban.

Kire ütött ez a gyerek?

Az anyai nagymamáknak sajátos helyzete van az unokáikhoz fűződő kapcsolat alakulásában. Mivel az ember esetében, akárcsak a többi emlős fajnál, az anya kiléte kételyektől mentes, az anya után az anyai nagymama lehet a legbiztosabb abban, hogy az újszülött az ő génjeit is hordozza. 

Az „életmentő” nagyik

Egy néhány hónapja publikált finn kutatás szerint a nagymamák kulcsfontosságú szerepet játszanak az unokák fizikai és pszichés jóllétét – és végső soron túlélését – illetően. Az „életmentő hatás” azonban erősen függ a család helyzetétől: a rossz körülmények között született gyermekek nagyobb valószínűséggel profitálnak a nagymamák segítségéből, mint jobb sorsú társaik. A kutatók elsősorban arra voltak kíváncsiak, hogy a nagymamák jelenléte változtatott-e valamennyit az unokák életén a kedvezőtlen születési helyzetüket követő 5 éves időszak alatt.* Azt találták, hogy bár a nagymama jelenléte nem volt képes enyhíteni a mostoha születési körülmények összeadódó káros hatását, de azok az unokák, akiknek a születését követően rövid idő múlva kistestvére született, az anyai nagymama jelenlétében jobb túlélési mutatókkal rendelkeztek. Ezek az eredmények felhívják a figyelmet arra, hogy egy nagymama milyen jelentős terhet képes átvállalni lányától az újabb csecsemő ellátásához szükséges energiabefektetés (gondozás, etetés, tisztítás, megnyugtatás stb.) ellensúlyozásában. 

A nagymamák „szuperhős-ereje” tehát nem korlátozódik unokáik kockázatos túléléssel járó, kedvezőtlen születési körülményeinek enyhítésére. Sokkal inkább arról van szó, hogy a nagymama jótékony gondozói tevékenysége miatt a túl gyorsan érkező kistestvér (aki szükségszerűen elvonja az anya erőforrásait az előző babától), nem csökkenti az idősebb gyerek életben maradási esélyeit. Tulajdonképpen a nagymama ezzel a támogatással teszi lehetővé lánya sikeres szaporodását – végső soron pedig saját genetikai képviseletének növekedését a következő generációban.

Ma is léteznek szupernagyik?

A „nagymama-hipotézis” létjogosultságát persze nehéz elképzelni a modern nyugati világban. Hiszen itt a fiatalon gyereket vállaló anyából lett relatíve fiatal nagymamák vagy aktívan dolgozó, esetleg vezető beosztású nők, vagy aktívan pihenő nyugdíjasok, akik nem biztos, hogy tevőlegesen részt vesznek unokáik mindennapi életében. Ezért napjainkban különösen nehéz belegondolni, hogy a hagyományos társadalmakban – ahol a család több generáció együttélését jelenti, – a nagymamák milyen különleges jelentőségű támogatást tudnak nyújtani az unokáiknak. Az anyagi jólétet, kiszámíthatóságot és biztonságos fejlődést elhozó fejlett civilizáció természetesen nemcsak a tradicionális nagymamai szerepet írta felül – gondoljunk csak az idősebb emberek társadalmi megbecsülésének változására az írásbeliség megjelenését követő kultúrákban. Az azóta kialakult világban a közösség túlélésének zálogául szolgáló kollektív tudás – amely korábban az öregek „birtokában” volt, – ma már bármikor megosztható és elérhető könyvekben, vagy még inkább digitális adathordozókon.

Cikkünk a Mindennapi Pszichológia 2021/04. számában jelent meg 

Skoda

Share

A Mindennapi Pszichológia
2021. október–novemberi számában
ezekről olvashat:

2021 június–július

  • A tudás hatalom?

  • A nagy Ő nyomában

    „Álom vagy – vagy valóság?

  • „Egyedül maradtam - és most boldogabb vagyok”

  • Megbízom benned, de ugye adsz kódot a telódhoz?!

    „Alacsony önértékelés – kóros féltékenység?!

  • KÖRVONAL – „Valahogy mindig azt érzem, hogy a végén helyükre kerülnek a dolgok”

    „Beszélgetés dr. Tárnok Zsanettel

  • Légy önmagad!

    A Selbst titkai

  • A stílus maga a… mi is?

  • Legyetek (mindig) jók?

    Nárcisztikus szülők gyerekei – az anya szerepe

  • MIPSZICSKE – Gyakorlati útmutató szülőknek!

    „Szorong az iskolától – hogyan segítsünk gyermekünknek?

  • A jól (félre)ismert depresszió

 

KERESSE AZ ÚJSÁGÁRUSOKNÁL!

Ez is érdekelhet

Lehet-e konfliktusok, balhék nélkül felnőni? Lehet-e csendesen átvészelni a serdülőkort úgy, hogy sem a gyerek, sem a család nem tépázódik meg benne?

A nárcisztikus szülő a gyermekére mint önmaga meghosszabbítására, személyisége „kihelyezett tagozatára” tekint, nem v

Ma közel 23 ezer gyermek él állami gondoskodásban. További 140 ezer gyereket bármikor elvehetnek a szüleitől.

Inkább az fontos, hogy mi magunk találjuk meg a saját megoldásainkat – így válunk majd elég jó szülőjévé gyermekeinkn

Sokszor előfordul, hogy az életük sok területén jól teljesítő nők és férfiak anyjukhoz, szüleikhez való kapcsolata ér

A „rendes emberről” minden család kialakít egy narratívát - ez a mitikus alak hús-vér valójában nem létezik, de szell