Hirdetés
Mannhardt András
Mannhardt András
pszichológus, ismeretterjesztő újságíró

Csodagyerekek

Azokat tekintik csodagyereknek, akik 10 éves – más meghatározás szerint 12 éves – koruk előtt valamilyen területen olyan teljesítményre képesek, mint a felnőttek. 

Csodagyerekek

Idén júliusban jelent meg a hír, hogy Laurent Simons belga-holland csodagyerek 11 éves korában fizikusi alapdiplomát szerzett az Antwerpeni Egyetemen. Terve az, hogy mesterszakon folytatja tanulmányait, miközben megírja a doktoriját is. Hosszabb távú célja az ember halhatatlanná tétele – ezt szerinte úgy lehet elérni, hogy a test lehető legtöbb szervét gépi elemekre cseréljük. Mit gondoljunk a hír hallatán? Még néhány év, és jön az örök élet?

Ki a csoda?

Azokat tekintik csodagyereknek, akik 10 éves – más meghatározás szerint 12 éves – koruk előtt valamilyen területen olyan teljesítményre képesek, mint a felnőttek. Ezek a gyerekek néhány hónapos korukban beszélnek, vagy ha nem, akkor már azelőtt zenélnek, hogy az első szavukat kimondanák, kétévesen megtanulnak olvasni, részletgazdag rajzokat készítenek, amikor a többi gyerek még csak firkál, ötévesen a fekete lyukak problémáján törik a fejüket – vagyis csupa elképesztő dolgot művelnek. Hihetetlen gyorsasággal szívják magukba a tudást, néhány év alatt nemhogy az általános iskolát, de a gimnáziumot is elvégzik, majd diplomát szereznek vagy sikeres koncerteket adnak.

Hirdetés

Mi zajlik ezekben a gyerekekben? A szakemberek tomboló tanulásvágynak, tudásvágynak nevezik azt a mindent elsöprő késztetést, ami a csodagyerekeket hajtja. Ennek kialakulásában, megerősödésében egy öngerjesztő folyamat is szerepet játszik. A csodagyerekek olyan tehetséggel születtek, amelynek köszönhetően egy bizonyos területen sokkal könnyebben tudnak fejlődni, mint mások, például jól tudnak bánni a számokkal, vagy eligazodnak a zenei hangok között. Az őket érdeklő dolgokkal való foglalkozás eleve örömet jelent számukra, de sikereiket a környezetük is jutalmazza, s ez a pozitív megerősítés tovább erősíti a motivációt, hogy a „szakterületüket” műveljék, majd a még nagyobb sikerek újabb elismerést váltanak ki – és így tovább, a tinikorban megszerzett diplomáig.

Talán már ebből is nyilvánvaló, hogy csodagyerekké válni pusztán önerőből nem lehet. A terület egyik legismertebb kutatója, David Henry Feldman szerint számos körülmény szerencsés egybeesése kell hozzá. Többek között szükséges, hogy a gyerek születésének földrajzi helyén hozzáférhető legyen az a speciális terület, amelyhez a leendő csodagyereknek tehetsége van, legyenek olyan oktatási intézmények, amelyekbe járhat, a család biztosítani tudja az egészséges érzelmi fejlődést és a társas készségek kialakulását, a tágabb környezet, a társadalom támogassa a kiemelkedő teljesítményt, legyen anyagi fedezet a képzésekre és legalább az egyik szülő teljes mértékben köteleződjön el a gyerek fejlődése iránt. Ahogyan Feldman megfogalmazta: „A csodagyerek társas vállalkozás”.

Hol vannak a csodafelnőttek?

Talán a világ leghíresebb csodagyereke, Mozart az oka, hogy mindenki felteszi ezt a kérdést. Mozart 5 évesen zongoradarabokat talált ki, 6 évesen koncertezett, 11 évesen megírta első daljátékát, majd minden idők egyik legnagyobb zeneszerzőjévé vált; nagyszerűsége felfoghatatlan, művészetének ereje ma is lenyűgözi a közönséget.

No, hát nagyjából ezt várnánk minden csodagyerektől. És mekkora tévedésbe esünk ezzel a várakozással!

Vágyvezérelt logikánk azt sugallja, hogy „ha ez a gyerek tízévesen itt tart a matematikában, a zongorázásban, a sakkban, a rajzolásban, hol fog tartani harmincévesen?!” A kérdésre azonban van józan válasz: valószínűleg ugyanott. És ez nem cinizmus – gondoljunk csak bele, ki is a csodagyerek: az, aki tizenkét évesen olyan teljesítményre képes, mint egy felnőtt. Vagyis ha az adott teljesítményt egy harmincévestől látnánk, semmi különös nem volna benne. A csodagyerekek nagy mutatványa a szédítő sebességű tanulás, és nem az, hogy bármi olyat tudnának létrehozni, amire egy felnőtt nem képes. Ezek a gyerekek tanulófenomének, a már létező ismeretek, hangszeres technikák elsajátításában nagyok, és ehhez a teljesítményhez egészen más képességek kellenek, mint a kreatív alkotáshoz. Semmi nem garantálja, hogy a rakétaívű fejlődésre képes gyerekekben meglegyen az emberi tudást, alkotást forradalmasító újszerű gondolkodás adománya is – mint ahogy Mozartban megvolt –, ezért felnőve nagyon kevés csodagyerek képes meghatározó jelentőségű tudóssá vagy nagy művésszé válni. Noha erre is találni példát, a legtöbbjük esetében csak arról van szó, hogy a szokásosnál sokkal rövidebb ideig tart a fejlődési folyamat, amíg elérik képességeik határát – ami egyébként nem rendkívüli szintű. Malcolm Gladwell, aki gyerekként csodafutónak számított, de felnőttként már nem volt kiemelkedő, úgy fogalmazott, hogy egy csodagyerek és egy szokványos fejlődési utat bejáró ember olyan, mint két ház, melyek közül az egyiket sokkal rövidebb idő alatt építették fel, de amikor elkészültek, ennek már semmi jelentősége nincs.

A titkos képesség

Vajon mi teszi képessé a csodagyerekeket a rendkívül hatékony tanulásra? Alighanem mindenkinek az első tippje az lenne, hogy az intelligencia. Nos, nem nyert. Vagy csak félig. Joanne Ruthsatz, a témakör egyik rendkívül fontos kutatója kilenc csodagyereket vizsgált különféle tesztekkel, és megállapította, hogy az intelligenciahányadosuk 108 és 147 közötti. A csodagyerekek intelligenciája tehát valóban átlag fölötti volt, de korántsem annyira kiemelkedő, mint a teljesítményük. Egy tulajdonság tekintetében azonban mindegyikük toronymagasan az átlag fölé emelkedett: a munkamemóriájuk óriási kapacitású volt. Rengeteg információt tudtak fejben tartani, miközben új információkat is befogadtak és műveleteket végeztek velük. Ezenkívül általánosan jellemző volt rájuk, hogy rendkívül nagy figyelmet fordítottak a részletekre.

Ez azért jelentőségteljes felfedezés, mert mindkét tulajdonság megfigyelhető az autistáknál is. Noha a savant-szindróma csak az autisták kis hányadára jellemző, szinte mindenki hallott már róla, mert nagyon furcsa jelenség: egyes betegek hihetetlenül jó memóriáról tesznek tanúbizonyságot. Van, aki kívülről tudja a menetrendet, van, aki a π értékét több mint kétezer tizedesjegyig képes felmondani, más évtizedekre visszamenőleg el tudja sorolni a lóverseny-eredményeket. Ruthsatz, aki egy másik vizsgálat során azt találta, hogy a csodagyerekek rokonságában a várhatónál jóval nagyobb arányban fordulnak elő autisták, azt feltételezi, hogy a tanulófenoméneknek legalábbis egy része azon szerencsések közé tartozik, akik az autizmus negatív vonásait nem örökölték, de a kiemelkedő memóriát meghatározó géneket igen, és ugyanez érvényes a részletek iránti szenvedélyre is. A savant-szindrómások kiváló memóriájukat nem tudják igazán hasznos célok szolgálatába állítani, a csodagyerekek viszont annál inkább: ez teszi lehetővé számukra a szuperhatékony tanulást.

Az árnyékos oldal

Sokan gondolják úgy, hogy a csodagyerekek megszenvedik, amiért kiemelkedő képességekkel születtek. Az egyik elterjedt vélekedés az, hogy a szüleik hajszolják őket, mert általuk akarják megvalósítani álmaikat. Ezt bizonyos történetek valóban alátámasztani látszanak. A korábban említett Laurent Simons például 2019-ben még az Eindhoveni Egyetemen tanult villamosmérnöknek, és az volt a terv, hogy oklevelét még a tizedik születésnapja, december 26. előtt átveheti, s ezzel rekordot állít fel: ő lehet minden idők legfiatalabb diplomása. Az egyetem azonban közölte a fiú szüleivel, hogy a gyerek csak 2020 közepén diplomázhat. A szülők erre azonnal kivették Laurent-t az egyetemről. Ez a reakció azt sugallja, hogy számukra nem a fiuk képzése volt a legfontosabb. A világhírű zongoristát, Lang Langot kiskorában az apja olyan erőszakosan kényszerítette gyakorlásra, hogy valaki felvetette, ez már gyermekbántalmazásnak számít. Erre Lang Lang azt válaszolta, gyermekbántalmazásnak számítana, ha nem ugyanaz lett volna a célja neki is, mint az apjának, és ha ő nem lett volna képes rá, hogy valóban elérje a megcélzott sikereket.

Bizonyosan vannak szülők, akik azt akarják, hogy a gyerekeik legyőzzenek másokat, extrém módon kiemelkedjenek, mert az ő sikereikkel saját önértékelésüket próbálják erősíteni. Nyilván ez a motiváció a csodagyerekek családjaiban is felbukkan, a legtöbb esetben azonban nem erről van szó: a gyerekek maguk akarnak teljesíteni, a szülők csak segítik, ösztönzik őket.

Gyakori aggály az is, hogy a csodagyerekeknek elvész a gyermekkoruk, nem játszhatnak a többiekkel, nincsenek barátaik, elszigetelődnek. Tény, hogy a sok tanulás és gyakorlás miatt kevesebb időt tölthetnek a többi gyerekkel, de a tapasztalat azt mutatja, hogy nem ez az, ami valódi veszélyt jelent lelki egészségükre. A legnehezebb azt elviselni, amikor a csoda elmúlik. Véget ér az ünneplés, az ámulat, megszűnik a média érdeklődése irántuk. Fiatal felnőttként ott állnak a megszerzett jelentős tudással, kezükben egy diplomával, ám ezt mégis kudarcnak érzik, mert nem tudják folytatni diadalaik sorozatát. Ahhoz, hogy boldog emberré váljanak, el kell fogadniuk, hogy akkor is értékesek és van helyük a világban, ha többé nem tudnak látványos sikereket elérni. És talán ezt a leckét a legnehezebb megtanulni.

A cikk a Mindennapi Pszichológia 2021. 4. számában jelent meg

Hirdetés
Hirdetés