Jelenlegi hely

Ne bántsátok a hikikomorit!

Szeretne a közösség tagjává válni, emberek közé menni, kapcsolatokat építeni, barátnőt találni, de a gondolat, hogy ezt megtegye, kínzó szorongást ébreszt benne.

Tamaki Saito japán pszichiáter a kilencvenes évek elején szerezte szakképesítését. Már ekkor is megdöbbentő volt számára, hogy néhány év leforgása alatt középosztálybeli japán szülők tömegei fordultak hozzá azzal a panasszal, hogy 15 év körüli, többnyire fiú gyermekük az iskolát abbahagyva éjszakai életmódra állt át, és szobáját immár hónapok, sőt évek óta nem hajlandó elhagyni.1

Az akár évtizedekig is elhúzódó, súlyos szociális izolációval járó állapotot, az ezzel járó sajátos viselkedést – és az ebben „szenvedőket” – a japánok hikikomorinak nevezik, melynek jelentése: „elzárva lenni”. A japán társadalmat sújtó jelenséget, ha úgy tetszik, japán depressziónak is nevezhetnénk, mert a hikikomorik tulajdonságai nagymértékben a nyugati országokban ismert depresszió tüneteihez hasonlóak: szociális izoláció és fóbia, szorongás, lehangoltság, bűntudat, önvádlás, a leromlott hangulattól vezérelt (holothym) gondolkodás, kognitív negatív szűrők a gondolkodásban. A hikikomori modern technikai eszközökkel veszi magát körül, melyek a társadalmi kapcsolatok vágyott illúzióját igyekeznek a közösségi média segítségével fenntartani – de ismertek olyan esetek is, hogy az online közösségbe tömörült hikikomorik online ismerkednek, vallanak szerelmet egymásnak és virtuális párkapcsolatban élnek anélkül, hogy valaha is találkoznának. Az önmagukat elszigetelődésbe hajszoló japánok társadalma első olvasatra utópiának tűnik, pedig valójában egy igen gyakori kulturális jelenségről van szó, mely egyre inkább elveszíti „japanikum” jellegét, és világszerte mentális zavarok, alkalmazkodási zavarok részjelenségeként azonosítható.

A hikikomori szeretne a közösség tagjává válni, emberek közé menni, kapcsolatokat építeni, barátnőt találni, de a gondolat, hogy ezt megtegye, kínzó szorongást ébreszt benne. Nem ritka az ennek talaján kialakuló agresszív kitörés, indulatos magatartás, paranoid és obszesszív gondolkodásmód sem.

Saito kutatásai szerint a hikikomoriban szenvedő japánok száma a kilencvenes évek elején mintegy kétszázezer volt, azonban a japán kormány felmérése szerint ez a szám ma a hétszázezret is elérheti. A Tárki 2014-es Társadalmi Riportja szerint itthon a 18 és 34 év közötti korosztály kétharmada nem tud, vagy nem akar elköltözni családjától. A magyar fiatalok egyébként nemzetközi összehasonlításban eddig is későn hagyták el a családi fészket, de az elmúlt években tovább emelkedett a „mamahotel” népszerűsége: 2008 és 2012 között 56-ról 66 százalékra nőtt az otthon élő 18–34 évesek aránya.”

Árnyékvilág a sikerek mögött

A konfuciánus hagyományokat is ápoló japán oktatási rendszer és társadalom rendkívül hierarchikus – számos viselkedési és életmódbeli szabálynak kell megfelelnie annak, aki érvényesülni akar. A második világháború előtt a japán oktatási rendszert a kifejezett kemény, katonás hozzáállás és vasszigor jellemezte. A világháborút követően a japán kormány az amerikai modell átvételével igyekezett demokratizálni az oktatást. A program ellenére jellemző maradt a teljesítményfókuszú pedagógia, hiszen az amerikai modell versenyszelleme ugyanúgy megkövetelte a sikerességet a tanulásban. Ráadásul az utóbbi évtizedekben a globalizációval és amerikanizációval párhuzamosan az ország gazdasági recesszióba került, s a gyorsan szűkülő karrierlehetőségek piacán a japán ember még inkább siker- és teljesítményorientálttá vált.

Jellemző a japán fiatalokra a szülőknek való megfelelési vágy, mely valósággal kényszeres jelleget ölthet. A japán szemléletben a nők a másodlagos, gyengébbik nem. Karrierépítésre csak akkor van lehetőségük, ha elhanyagolják gyermekeiket – nem ritka ilyen esetben, hogy már egyéves koruktól gondozókra bízzák őket. Anyaként azonban megkövetelik fiúgyermekeiktől, hogy jól tanuljanak – erre nevelik őket, s az iskolák is szigorúan büntetik a kicsapongást és a rossz teljesítményt. Például, ha a diák jó jegyet visz haza, azzal kiérdemli szülei elégedettségét, de ami sokkal fontosabb: családja társadalom általi megbecsülését (szomszédok, barátok, rokonok, tanárok részéről) is.

A versenyszemlélet általános elterjedése kitermelte és „a pálya szélére” sodorta azokat az újabb generációs fiatal pályakezdőket, akiknek a képességei kevésbé kielégítőek – vagy szimplán nem voltak képesek felvenni a modernizáció „lóversenyének” iramát. Az alulmaradó japánok életében egy olyan ördögi kör vette kezdetét, melynek lényege, hogy a társadalmi elismeréstől megfosztott ember többé nem érzi magát a fokozottan közösségcentrikus japán társadalom hasznos tagjának, ezért szégyenében inkább elzárkózik tőle.

Ehhez társul, hogy – ellentétben az európai gyakorlattal, – a hozzátartozók gyakran hónapokig támogatják a hikikomorit saját „társadalmi exodusában”, így hónapok, évek telnek el, mire a lassan felnőtté érő hikikomorit segítséghez próbálják juttatni. Ezáltal tulajdonképpen egy rejtett társadalom épült föl a működő, dolgozó, sikeres japán gazdaság hátterében – egy

árnyékvilág, melynek lakói  a szüleikkel együtt élő hikikomorik mellett a munkahelyüket gyakran váltogató freeterek (szabadúszó dolgozók), és az úgynevezett neet-ek (not in employment, education or training, vagyis munkanélküli, képzésben vagy oktatásban részt nem vevő emberek).

Hikikomorik és bumeránggyerekek

A szülők a hikikomori viselkedést szégyennek, rejtenivalónak élik meg, gyakori, hogy gyermeküket rajtuk élősködő parazitának tekintik. Nem meglepő, hogy Saito egy 2002-es BBC dokumentumfilm bemutatását követően brit szülők sokaságától kapott segélykérő leveleket, melyek a japán kórképhez hasonló állapotban lévőnek írták le az angol családok fiatal tagjait. Amint azt Andy Furlong brit szociológus2 kiemeli, számos európai országban (így hazánkban is)  terjedő gyakorlat, hogy a fiatalok tanulmányaik befejeztével „szünidőt” vesznek ki, és meghosszabbítják kényelmes, felelősségtől mentes életüket, mely jelenségre néhány műszó is született: „mama-hotel”, „bumeránggyerek”. A kulturálisan egyedi sajátságokat hordozó hikikomori viselkedést a japán manga-irodalom is feldolgozta, például a japán „Welcome to NHK!” (Üdvözlet az NHK-ban!) című képregényben, de számos film is foglalkozik a kérdéssel, így a  Tokió! (2008) című háromrészes francia-japán játékfilm, melynek harmadik, Bong Joon-ho által rendezett Shaking Tokyo (Reszkető Toki) című szegmensében a hős egy hikikomori.3

Lelki konfliktusok

De mi is állhat pontosan egy hikikomori lelki konfliktusainak középpontjában? A témát taglaló cikkek tanúsága szerint számos szülő hibáztatja magát, mert úgy érzi, hogy felnőtt gyermekének voltak valaha álmai, melyek mentén kiteljesedhetett volna, de ők (a szülők) tönkretették ezeket. Jung is írja, hogy az introvertált lélektani típusba tartozó egyén kellő önismeret hiányában hajlamos egy sajátnak vélt eszméért vagy ideáért évekig kitartóan küzdeni, képzettséget szerezni – majd a tárgyban nem találva szubjektív önigazolását, végül pályaelhagyóvá válik, noha képességei szerint megfelelőnek tűnne az elvégzendő feladataira. A domináló típusú szülői, nevelési attitűd könnyen vezethet ilyen életsorsokhoz, melyek képviselői – miután minden addig elért eredményüket feladták, - személyes pályájukon megrekednek, illúzióvesztetté válnak, s éveken, évtizedeken át szenvednek „mélységvesztésben”4 egy sajátságos társadalmi purgatóriumban. Hiszen a „mamahotel” lakója vagy a hikikomori egyaránt lemond a maslow-i én-megvalósításról, amennyiben az jobbára elérhetetlenné válik a szobányi méretűre zsugorodott tér szorításában. A helyzet paradoxona mégis leginkább az, hogy az izoláció ilyen súlyos mértéke mellett egy virtuális térben intenzív internetes és közösségimédia-kommunikáció folyhat az elszigetelt én és az „élet” képviselői, vagyis a többi ember között.

Fogódzók nélkül…

A japán egészségügy látogatóorvosokkal és önsegítő csoportok szorgalmazásával próbálja uralni a helyzetet – de mindeddig kevés sikerrel. Ezzel együtt (és sok más tekintetben) a hikikomori az alkoholizmussal rokon: egyedül abbahagyni szinte lehetetlen.1 Mégis fontos utalni arra, hogy a hikikomori képében jelentkező magatartás hátterében számos tényező meghúzódhat, tehát nem kell mindjárt japán orvosért szaladni, ha kamasz gyermekünk, hozzátartozónk ilyen irányú viselkedésváltozását észleljük.

  • A gyász természetes pszichológiai válaszreakció szeretett rokon elvesztésekor, vagy egy szakítást, élethelyzeti csalódást követően, mely akár fél éven át is húzódhat, a személyes szociális térből való visszavonulással, lehangoltsággal jár, de az egyéni funkciók a mindennapi életben és a munka terén jórészt megmaradnak.
  • Akár tekinthetnénk az egyre gyakrabban megjelölt internetfüggőséget is egyfajta európai hikikomorinak, amennyiben az internetezéssel töltött idő meghaladja a valódi, személyes találkozáson alapuló személyes kapcsolatokra fordított időt, és a függő viselkedést gyakorló bezárkózik, lakását nem hagyja el és oda nem fogad látogatókat. Fontos különbség viszont, hogy míg Japánban a hikikomori alapvető létélménye a szorongás mellett az én magánya és társadalmi kivetettségének érzése, a mértéktelen internethasználat nem vezet feltétlenül klinikai szintű lehangoltsághoz és elkeseredéshez. Ha a „netfüggő” saját maga kezdi problémaként, zavarként megélni tevékenységét, akkor felmerül a pszichológiai, pszichiátriai segítség igénybevételének lehetősége. Magyarországon az internetfüggőség ugyanakkor nem szerepel a mentális zavarok nemzetközi osztályozásában. A számítógép előtt, a szoba magányában eltöltött extrém mennyiségű idő tehát addiktív magatartás jele lehet, mely abban az esetben jelent problémát, ha az illető emiatt kötelezettségeit elhanyagolja.
  • A hikikomorik „eszköztárában” is fellelhető bizonyos tünetek – például az aktivitás fokozatos csökkenése, a gondolkodás elszegényedése, depresszió, vagy akár hirtelen jelentkező, indokolatlan agresszív kitörések – különböző, szakorvosi kezelést igénylő betegségekre, így a pajzsmirigy elhúzódó alulműködésére is visszavezethetők, amelyek azonban megfelelő gyógyszeres terápiával megszüntethetők.

A szigetország problémája kétségkívül érdekes egzotikumnak tűnhet számunkra, mindazonáltal nem árt figyelni a globális egészség-trendeket, hiszen többször előfordult már máskor is, hogy egyik-másik nemzet társadalmi gondja medikalizálódott, és hamarosan mint mentális zavar jelent meg a pszichiátriai diagnosztikus útmutatókban – jobb esetben mint „egyéb meg nem határozott” kategória. Ugyanakkor a szerző véleménye szerint a hikikomori nem tekinthető mentális zavarnak, hanem voltaképpen az egyéni életút olyan elakadása, melynek élményvilága nem csupán egy távol-keleti nép privilégiuma: valahol, részben mindannyian egy gyorsan változó és fogódzók nélküli „szép új világ” identitását kereső hikikomorijai vagyunk.

 

1Hikikomori: Why are so many Japanese men refusing to leave their rooms? By William Kremer and Claudia Hammond BBC World Service, 5 July 2013;Link: http://www.bbc.com/news/magazine-23182523 (aktív volt: 2016.06.14)

2http://www.andyfurlong.com/Japanese_page.php

3http://www.imdb.com/title/tt0976060/

4Bánfalvi Attila filozófus, a DE NK Magatartástudományi Intézet docense könyvének címe nyomán.

 

Share

A Mindennapi Pszichológia
2021. október–novemberi számában
ezekről olvashat:

2021 június–július

  • A nagy Ő nyomában

    „Álom vagy – vagy valóság?

  • Megbízom benned, de ugye adsz kódot a telódhoz?!

    „Alacsony önértékelés – kóros féltékenység?!

  • KÖRVONAL – „Valahogy mindig azt érzem, hogy a végén helyükre kerülnek a dolgok”

    „Beszélgetés dr. Tárnok Zsanettel

  • A stílus maga a… mi is?

  • MIPSZICSKE – Gyakorlati útmutató szülőknek!

    „Szorong az iskolától – hogyan segítsünk gyermekünknek?

  • A jól (félre)ismert depresszió

 

KERESSE AZ ÚJSÁGÁRUSOKNÁL!

Ez is érdekelhet

Amikor hűséges olvasóink kezükbe veszik októberi számunkat, a Főszerkesztő előszava mellett egy új – sokak számára ta

A nárcisztikus szülő a gyermekére mint önmaga meghosszabbítására, személyisége „kihelyezett tagozatára” tekint, nem v

Milyen folyamatok vezetnek el ahhoz, amikor  a hosszú együttlét utáni szakítást, válást vagy a szeretett fél elveszté

Segítenek élni, túlélni, átélni és megélni az életet, hitet, reményt adnak a mindennapokban.

Idén júliusban jelent meg a hír, hogy Laurent Simons belga-holland csodagyerek 11 éves korában fizikusi alap

A „rendes emberről” minden család kialakít egy narratívát - ez a mitikus alak hús-vér valójában nem létezik, de szell