Jelenlegi hely

Téged is figyelnek!

A „világfalu” árnyoldala*
folyamatosan, önszántából „szállít” magáról adatokat és információkat – vagyis hozzájárul ahhoz, hogy megfigyeljék

Miért – és mikor – zavar minket az, ha megfigyelnek? Mi takargatnivalónk van a világ előtt?

Miért – és mikor – zavar minket az, ha megfigyelnek? Mi takargatnivalónk van a világ előtt? De úgy is kérdezhetnénk, hogy miért akar bárki is minket megfigyelni, mi célja van vele? Az első két kérdésre felszínesen olyasfajta választ adhatnánk, hogy van a személyes, intim szféránk, vannak titkaink, melyekről nem szeretnénk, ha más is tudna – pontosabban, mi szeretnénk eldönteni, hogy kit engedünk be privát szféránkba, s azt is, hogy vele milyen titkokat akarunk megosztani. Magánéletünket gyakran olyan szentségnek fogjuk fel, amelyen belül mi akarjuk a teljes kontrollt gyakorolni, és a vele kapcsolatos döntéseinkben a minél teljesebb szabadságot és önrendelkezést élvezni. Ez alapvetően teljesen normális elvárás lenne, ha megfigyelésünk egyfelől tudatosulna bennünk (pl. a párom rendszeresen megnézi, milyen SMS-ek érkeznek a telefonomra), másfelől, ha nem mi döntenénk úgy – bár nem teljesen tudatosan – hogy beengedjük magánéletünkbe azokat a technikai eszközöket, illetve az ezeken futó alkalmazásokat, melyek képesek folyamatos megfigyelésünkre, harmadrészt pedig magánéletünk részleges feladása nem kecsegtetne minket különböző előnyökkel.

Hogyan tudatosulhat bennünk, hogy megfigyelnek?

A legegyszerűbb módja ennek az, hogy a megfigyelő lebukik (rajtakapjuk, hogy a telefonunkkal babrál). A párok egy része gyakran bizalmi kérdésként fogja fel a telefon feloldó-kódjának vagy email-fiókja jelszavának megadását a partnernek. Ő aztán ezzel a bizalommal – ahogy a párkapcsolat hullámzik – nem egy esetben visszaél , s az így megszerzett információkat (melyek egy részéről nem szerettük volna, hogy tudjon) egy veszekedésben ellenünk fordítja. Sajnos egy ilyen szituációban gyakran védtelenné válunk, mert társunk – főleg, ha mi nem kémkedtünk utána – sokkal több érvet tud felhozni ellenünk, bizonyítva, hogy milyen sok (vagy csupa) rossz tulajdonságunk van, s megesik, hogy a vita verbális vagy fizikai agresszióba torkollik.

A másik módja megfigyelésünk tudatosításának az, hogy körbenézünk a környezetünkben. A tömegközlekedési eszközökön, közterületeken, bankokban és bankfiókokban, bevásárlóközpontokban elhelyezett kamerákról jogosan gondoljuk azt, hogy a rögzített képet „valahol”, „valaki” nézi, illetve, ha szokatlan eseményt, helyzetet lát, közbeavatkozik (pl. lopás, veszélyes közlekedési szituáció esetén). Ezt a fajta megfigyelést általában elfogadjuk, a kamerákra hétköznapi életünk biztonságának velejárójaként tekintünk, s talán csak akkor ágálunk ellene, amikor a kamera által rögzített rendszámunk alapján szembesítenek vele, hogy gyorshajtottunk.

Mire jó a megfigyelés?

  • Kultúrantropológusok és a fejlődéslélektannal foglalkozó pszichológusok a megfigyelést természetes jelenségnek, a társas fejlődés egyik velejárójának tartják: a gyerekek szüleiket megfigyelve sajátítanak el bizonyos viselkedéseket (melyek aztán nem csupán a kortársaikkal folytatott játékban, hanem felnőttkorban is visszaköszönnek).
  • A tanácsadással, coachinggal, személyiségfejlesztéssel foglalkozó szakemberek gazdag eszköztárában megtalálható az önmegfigyelés, amit nemcsak saját magukkal kapcsolatban alkalmaznak, hanem ügyfeleiknek is javasolják, gyakran úgy, hogy az ügyfél megfigyeléseiről naplót vezet.
  • A szociálpszichológia területén markáns téma a társas megfigyelés, melyre megannyi, egymással gyakran ellentétes elméleti modell született, így az a vélekedés is, hogy a másik viselkedésének megfigyelése és elemzése hat a megfigyelő viselkedésére, ami többek között azonosulásban, utánzásban, ellenpont/ellenvélemény kialakításában is megnyilvánulhat.
  • A had-, rendészet- és biztonságtudomány területén a Hadtudományi lexikon szerint a megfigyelés „a légtérnek a föld felszínének, a tengerek felszínének, a föld alatti területeknek, helyeknek, személyeknek vagy dolgoknak, valamint a kibertérben lezajló eseményeknek vizuális, akusztikus, elektronikus, fényképészeti vagy más eszközökkel végrehajtott felügyelete”.
  • Végezetül a fogalom vizsgálatánál megemlítem, hogy a megfigyelés, mint módszer többek között a pszichológia, a szociológia, a pedagógia, a kommunikáció- és az orvostudomány kutatási módszerei között is megjelenik.

Tiltakozunk és/vagy beletörődünk?

Több éven keresztül foglalkoztam többek között a kínai társadalmi kredit rendszerének (és hasonló, egész országra kiterjedő megfigyelő rendszerek) nem csak információbiztonsági, hanem társadalomra gyakorolt hatásainak a kérdéseivel is. A magyar lakosság körében végzett nagymintás online felmérésem, valamint a külföldi esetleírások alapján azt a következtetést tudtam megfogalmazni, hogy az egyént természetszerűleg zavarja, ha a politikai hatalommal bíró aktuális kormány és háttérintézményei megfigyelik. De ha a megfigyelés rendszere – ahogy a társadalmi kredit rendszere – úgy épül fel, hogy az elvárt viselkedésformák és -normák betartása (pl. gyorshajtás mellőzése, banki hitelek kamatainak időben történő fizetése) az egyén számára előnyökkel jár (hozzáférés a szűk erőforrásokhoz, időmegtakarítás, kedvezőbb hitelek, könnyebb továbbtanulás, stb.), illetve hozzájárul a társadalom és a társas együttélés biztonságosabbá tételéhez (a kamera visszatarthat bizonyos bűnözőket az elkövetéstől, az elkövetőt hamarabb sikerül elkapni, a visszaesőket nyomon lehet követni, bizonyos bűncselekmények még az elkövetés előtt megakadályozhatók), akkor a többség – igaz, fenntartásokkal és független jogi garanciákkal – de inkább az elfogadás mellett teszi le a voksát. Úgy gondolom, hogy az ilyen intézményesült, az egész országra s valamennyi állampolgárára kiterjedő megfigyelési rendszerek társadalmi elfogadottsága elsősorban attól függ, hogy a rendszer mely elemeit alkalmazzák az adott országban, illetve, hogy a rendszerek mely előnyeit kommunikálják olyan hatékonyan, hogy azokat az egyén elhiggye – vagy legalábbis elfogadja.

Természetesen még ilyen eredményes kommunikációs kampányok mellett is számolni kell azokkal, akik értékrendjükben a szabadságukat, s így megfigyelés-mentességüket előrébb sorolják az elvárt viselkedésért járó előnyökhöz képest. Ők akár egyénként, akár csoportként tudatosan keresnek olyan „kilépési pontokat”, melyeken belül az intézményesült megfigyelés alól kivonhatják magukat. Ezek a „fizikai rezervátumok” ugyan léteznek (elhagyott területek, ahol egyelőre nem éri meg kamerákat telepíteni), de a gyakorlatban szinte lehetetlen csak a rezervátumon belül maradni. Bár az önellátás egyfajta védelmet jelenthet a megfigyelés ellen, de esetenként, pl. az orvosi szolgáltatások igénybevétele miatt ebből a nem megfigyelt zónából ki kell lépni. Másfelől pedig ezekbe a zónákba is lehet kamerával ellátott drónokat küldeni, vagy a területről műholdas megfigyeléseket készíteni.

Amikor az emberekben tudatosul, hogy igazából nem tudnak elbújni az ilyen típusú megfigyelések elől, gyakran fogalmazódik meg bennük olyan gondolat, hogy ez már a totális diktatúra kora, amikor az aktuális hatalom – ahogy Orwellnél is olvashatjuk – mindenkire kiterjeszti a megfigyelését, fizikai és szellemi szinten egyaránt. A tehetetlenség érzése aztán vagy tüntetésekben, társadalmi mozgalmakban realizálódik (követelve a megfigyelési rendszer felszámolását, vagy legalább jogi keretek és szigorú kontroll közé szorítását), vagy beletörődéssé szelídül. Sok esetben  az egyén a fizikai világban tapasztalható aktivitásainak egyre nagyobb hányadát az online világban kezdi el élni (pl. kapcsolatok építése és ápolása, távmunka, kulturális javak online fogyasztása, elektronikus vásárlás). Utóbbi magatartásra úgy is tekinthetünk, hogy a fizikai világból kiábrándult, esetleg miatta egyre introvertáltabb egyén a kiber-környezetben ki- és megnyílik, s egyre extrovertáltabb lesz.

Az internet és a közösségi oldalak szerepe

Egy átlagos embernek több közösségi felületen is van saját fiókja, több webáruházban regisztrált felhasználó, s nagy valószínűség szerint közel ezer, de megeshet, hogy több ezer internetes ismerőse van, akik egy részével a fizikai világban még soha nem találkozott, s vélelmezem, hogy egy részükkel soha nem is fog. Egy 2019-es adat szerint a Facebooknak 2,4 milliárd aktív felhasználója van, ami azt jelenti, hogy a Föld lakosságának közel harmada, használja ezt a közösségi oldalt. Ez pedig azt jelenti, hogy folyamatosan önszántából „szállít” magáról adatokat és információkat – vagyis hozzájárul ahhoz, hogy megfigyeljék, s ennek alapján megalkossák fogyasztói, pszichológiai profilját.

„Önként és dalolva” hozzájárulunk saját megfigyelésünkhöz

Néhány évvel ezelőtt nagy sláger volt, hogy mindenki feltöltött magáról fiatalkori képeket. Miközben ez a gép előtt gyakran vicces szórakozásnak tűnt, a monitor mögött levő mesterséges intelligencia számára e képek rendkívül hatékony tanulást tettek lehetővé az arcfelismerés, az arc változásának vizsgálata területén. Ugyancsak mi járultunk hozzá saját magunk és barátaink globális megfigyeléséhez azzal, hogy egy csoportképen megjelöltük ismerőseinket. A személyek beazonosítása mellett a rólunk készült fotók akár a Facebook, akár más közösségi felület számára lehetővé tették társadalmi státusunk megjóslását is (milyen ruha, milyen ékszer van rajtunk, milyen kocsiban ülünk, milyen házban élünk stb.). Online kapcsolatrendszerünk mesterséges intelligencia segítségével történő elemzése feltérképezi szociális hálónkat, lájkjaink szimbolizálják véleményünket, melynek egyébként bejegyzések vagy kommentek formájában is nyilvánosságot adhatunk.

A közösségi média fejlődése magával hozta a tematikus közösségi oldalak tömeges használatát is – akár személyes márkánk építéséről (Linkedin), akár a szerelem vagy alkalmi kapcsolat kereséséről legyen is szó (Tinder). Ez a folyamat nemcsak az online térben tevékenykedő szélhámosoknak kedvezett, de elősegítette önbizalmunk erősödését, vagy épp ellenkezőleg, elvesztését, valamint nárcisztikus vonásaink felerősödését is. Ha belegondolunk, sokan szeretnénk olyan térben lenni – még ha az csak online tér is – ahol látjuk, hogy nem vagyunk egyedül, sok hasonlóan gondolkodó ember van, sokan kedvelnek minket. Az még akár természetesnek is vehető, hogy jobb színben tüntetjük fel magunkat, de ha egy teljesen más személyiséget építünk fel (esetleg más fényképét használva), akkor akár az online, akár a fizikai találkozás komoly csalódást jelenthet mindkét fél számára. Arra vonatkozóan ugyan nincs aranyszabály, mennyire érdemes lódítanunk a közösségi médiában (akár azzal is, hogy fényképünket megannyi szűrővel feljavítva sokkal szebbé tesszük), de ha társas lényként tényleg szeretnénk „lehozni” online kapcsolataink legalább egy részét a fizikai világba (pl. randevú), akkor nem éri meg nagyon mást mutatnunk, mint a valóság.

Judith Duportail újságíró saját Tinderes tapasztalatai alapján nyomozni kezdett arról, hogy a nevezett közösségi alkalmazás mennyi adatot gyűjt róla. Ez kinyomtatva közel 800 oldalt tett ki, s ez alapján írta meg a L'Amour sous algorithme (Szerelem algoritmus alatt) című könyvét. A Tinderhez hasonlóan valamennyi közösségi oldal gyűjt rólunk információkat. Gondoljunk csak bele, ha minden felhasználó kikérné a Facebooktól a róla gyűjtött adatokat, akkor 2,4 milliárd önéletrajzi ihletésű könyv nyersanyagát kapnánk meg, nem is beszélve a kapcsolati háló elemzése révén születő család- és kesze-kusza szerelmi regényekről, vállalatok és politikai pártok történeteiről.

A kényelem ára

A kényelem miatt feladhatjuk azon vágyunkat, hogy ne figyeljenek meg. Egyre több online kereskedő és vállalat ismerte fel, hogy ha bizonyos előnyökkel kecsegteti a felhasználókat (vásárlási kedvezmények, ajándékok, elsőként értesítés egy új termék megjelenéséről stb.), akkor azok nem csupán lájkolják és követik az adottcéget, de a különböző regisztrációk során kényelemből a Facebook- vagy Google-fiókjuk segítségével teszik ezt. Miközben még a sima regisztrációt követően is jól nyomon lehet követni például egy vásárló aktivitását s meg lehet alkotni fogyasztói profilját, azzal, hogy ezek az információk a kényelmes használat érdekében összekapcsolódnak a Facebook-fiókunkkal, sokkal mélyrehatóbb és alaposabb elemzést tesznek lehetővé a kereskedő számára is.

Mit tehetünk ellene?

Mit tudunk – vagy legalább mit lenne érdemes – tenni a globális megfigyelés ellen? Azt látjuk, hogy például a GDPR (a természetes személyek személyes adatainak kezelésével és azok védelmével kapcsolatos rendelet) az Európai Unióban valamelyest visszafogja az adatainkkal szabadon kereskedő vállalatok garázdálkodását, ugyanakkor a GDPR sem képes megtiltani és szabályozni azt, hogy az egyén magáról milyen információkat adjon ki önként. Egyrészt az átlagfelhasználó rendszerint nem olvassa el az általa feltöltött képek és szöveges tartalmak kezelésére vonatkozó szabályzatokat. Másfelől ma, az adatok korában a személyes  információk  is felértékelődtek, tehát a megfigyelésünk révén rólunk keletkezett adatok és a belőlük képzett információk világméretű kereskedelme hatalmas hasznot hoz.

Azt is látjuk persze, hogy a megfigyelés bizonyos esetekben életünk, biztonságunk szükséges velejárója. Mivel a technológia – különösen a mesterséges intelligencia – sokkal dinamikusabban fejlődik annál, mint ahogy a fejlődésével és burjánzásával kapcsolatos törvényi előírások megjelennek vagy a társadalmi védekező mechanizmusok kialakulnak, csak egyet tehetünk: megfontoljuk, milyen adataink és információink révén engedünk betekintést privát szféránkba azzal, hogy azokat megosztjuk, s melyek azok, amelyek a technika fejlődése  ellenére is megmaradnak a szívünkben, lelkünkben, vagy igaz barátaink féltve őrzött titkai között.

 

*A címben szereplő világfalu (globális falu) kifejezést több mint 50 évvel ezelőtt Marshall McLuhan kanadai médiateoretikus alkotta meg, utalva arra, hogy az info-kommunikációs technológiák fejlődése egy olyan szintet fog elérni, amikor az emberek a világ bármely pontján történtekről képesek lesznek (közel) valós időben információt szerezni, illetve kommunikálni egymással.

 

Share

A Mindennapi Pszichológia
2021. augusztus–szeptemberi számában
ezekről olvashat:

2021 június–július

  • Mindenért az anya a hibás?

    „Elég jó” és „elég rossz szülők” – a terápia tükrében

  • Illúziók fogságában

  • Mi az, ami még értékes?

  • KANAPÉ

    „Nem kell mindig mindent tudni”

    Interjú dr. Németh Dezsővel

  • Csodagyerekek

  • Nagyi, a szuperhős

    „Egy humán „rejtély” evolúciós magyarázata

  • A rendes ember mítosza

  • Transzgenerációs minták a párkapcsolatban

  • Mérgező pozitivitás ¬– avagy hello kittys ragtapasz a lábtörésre

  • A kóros nárcizmus a személyiségzavarok erdejében

  • Szorongás: rosszból is megárt a sok

  • VRelaxáció – avagy a semmittevés művészete

 

KERESSE AZ ÚJSÁGÁRUSOKNÁL!

Ez is érdekelhet

„Új, bejósolhatatlan és kontrollálhatatlan” – így írta le John Wayne Mason az 1960-as években, mit jelent legtöbbünk számára egy stresszt keltő szituáció. 

 A szorongás ugyanis kismértékben megmenti az életet, még ha nagymértékben rettenetesen meg is tudja keseríteni.

Valószínűleg kevesen vitatkoznának azzal a kijelentéssel, hogy az iskola időnként rendkívül fenyegető közeg a diákok

Arra keresték a választ, hogy a Covid-19 járvány miatt bevezetett korlátozások miként változtatták meg az emberek fiz

Mindenki által ismert lélektani alapigazság, hogy a gyermekkori élmények, tapasztalatok – legyenek pozitívak vagy neg

Az extrém vékony szépségideálnak való megfelelésért a modellek komoly árat fizetnek…