A szeretet képessége vele születik az emberrel, ám ahhoz, hogy kibontakozhasson, megfelelő környezetre van szükség az élet legkorábbi szakaszában. Eredendően tehát nem kell külön megtanulnunk, hogyan kell szeretni, milyen módon élhetjük át ezt az érzelmet, de a szeretni tudás képességét igenis el lehet venni az embertől. A nagy kérdés, hogy azok, akikben nem engedték természetes módon kibomlani a szeretetet, utólag, felnőttkorukban tudják-e pótolni ezt a hiányt…

Vannak olyan szülők, akik maguk is azt tanulták kiskorukban, hogy az érzelmeket nem mutatjuk ki, nem beszélünk róluk, nem foglalkozunk azzal, hogy mások lelkében mi megy végbe. Az így felnövő gyerekekben az a séma alakul ki, hogy az érzelmeket nem szabad kimutatni, mert nem illik, kínos, és úgyis csak elutasítás vagy büntetés lesz a vége. Akire ez a viszonyulási mód jellemző, ridegnek, érzelemmentesnek tűnhet – de nagyon fontos, hogy a háttérben nem pszichopátiaszerű szeretetnélküliség húzódik meg, hanem csak az érzelmekhez való viszonyulással van gond. Ilyen esetekben „meg lehet tanulni a szeretetet”, noha valójában nem a szeretet maga az, ami megtanulandó, hanem az ember lelkében élő érzelmek felismerése, elfogadása, másokkal való megosztása. Ez a tanulási folyamat mindig azzal kezdődik, hogy az embernek meg kell szeretnie önmagát, magasabb szintre kell emelnie önértékelését…

Olyan is előfordul, hogy nem a szeretet gyakorlását kell megtanulnunk, hanem azt, hogy miként ne veszítsük el a szeretetet. Ez a sajátos helyzet áll elő akkor, ha az emberekben eredendően megvan az egymás iránti szeretet, de ezt külső hatásokkal szándékosan megpróbálják kiirtani...

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2021. 1. számában olvasható