Jelenlegi hely

Meghamisított emlékek

Ha eléggé meggyőzően állítják egy múltbéli esemény valódiságát, akkor bárki elhiheti a hazugságot

Előfordult már veled, hogy kristálytisztán emlékeztél valamire, de kiderült, hogy tévedsz? Talán egy filmrészletre emlékeztél rosszul, talán egy gyermekkori emlékről derült ki, hogy mások szerint nem lehet valóságos.

Ez mindannyiunkkal megesik időnként, sőt az emlékezetkutatók szerint jóval gyakrabban, mint ahányszor fény derül rá. De hogy lehet ez? Hogyan emlékezhetünk olyasmire, ami valójában meg sem történt?

Emlékezeti torzítások

Bárkit megviccelhet az emlékezete. Ulric Neisser, a kognitív pszichológia egyik kiemelkedő kutatója például a Pearl Harbor-i támadásról rendelkezett egy élénk emlékkel, amiről kiderült, hogy nem lehet pontos. Ő úgy emlékezett, hogy épp egy baseball-meccset hallgatott a rádióban, amikor megszakították az adást a támadásról szóló hírrel. A dolog ott hibádzik, hogy a támadás decemberben történt, amikor az időjárás miatt már nem rendeznek meccseket az Egyesült Államokban. Valószínűleg valami mást hallgathatott a rádióban, de az emlék idővel átalakult, idomult a magát baseball-fanatikusnak valló kutató világképéhez.

A memória tökéletlensége azonban nem egy modern felfedezés, őseink hétköznapjait is minden bizonnyal színesebbé tették az emlékezeti torzításokból adódó nézeteltérések. Az ír írónő, Francis Power Cobbe már a XIX. században leírta, hogy az emlékezet csalfaságát magunk is könnyen tetten érhetjük: nincs más dolgunk, mint a bekövetkezése után nem sokkal feljegyezni egy bizonyos esemény részleteit. Néhány nappal később próbáljunk újra visszaemlékezni rá, majd írjuk le újra, amit sikerül felidéznünk. Ismételjük ezt meg néhányszor, aztán hasonlítsuk össze a jegyzeteinket. Nagy valószínűséggel azt fogjuk tapasztalni, hogy az emlék jócskán megváltozott az első lejegyzésünkhöz képest. A részletek talán elvesztek, de az is előfordulhat, hogy olyasmivel egészült ki az emlék, ami eredetileg nem is szerepelt benne. Noha az ember akár évezredekkel ezelőtt is felfedezhette a memória ezen furcsaságát, természetes, hogy megbízhatónak tartjuk az emlékeinket, és manapság is teljesen kézenfekvőnek tűnik számunkra, hogy memóriánkban a múltbéli események tökéletes lenyomatához férünk hozzá. Ez az elképzelés azonban téves, és ezt nagyon emlékezetes módon szemléltette Elizabeth Loftus a kilencvenes években.

Sátánista szekták rontják meg a gyerekeket Amerikában?

Loftus vizsgálatai a nyolcvanas években kialakult morális pániknak köszönhetően kerültek a figyelem középpontjába. A nyolcvanas években az Egyesült Államokban a média közbenjárásával elterjedt az a félelem, hogy az országban hemzsegnek a sátánista szekták, melyek ártatlan gyermekeket áldoznak fel, vagy kényszerítenek szexuális tevékenységekre. A pánik egy kanadai pszichiáter, Lawrence Pazder 1980-ban megjelent könyvével kezdődött, amelyben leírta, hogy egy depressziós beteg, Michelle kezelése során sokkoló szörnyűségekre derült fény a nő gyermekkorából. Az üléseken Pazder segített Michelle-nek felidézni az elnyomott emlékképeket gyermekkorából, és így kiderült, hogy Michelle szülei egy sátánista szekta tagjai voltak, lányukat pedig elhordták a szekta rituáléira, ahol bántalmazták, ketrecbe zárták, emberáldozatokat kellett végignéznie, sőt volt, hogy az áldozatok vérével kenték be.

A történetet természetesen felkapta a média, és hamarosan több hasonló esetről számoltak be Amerika-szerte, így alakult ki a morális pánik. Egy esetben egy fiatal nő pszichoterápiás kezelése során felidézte, hogy az édesapja 7 és 14 éves kora között több ízben megerőszakolta, az édesanyja segítségével. Ráadásul kétszer teherbe is esett, a szülei pedig arra kényszerítették, hogy vállfa segítségével távolítsa el a méhéből a fejlődő magzatot. A felháborító tetteket a szülők természetesen tagadták, így a bíróság igazságügyi orvosszakértőt kért fel az állítások igazolására. A szakértő azt a meglepő megállapítást tette, hogy a lány még szűz. Az állításai nem lehetnek valósak. De akkor miért vallotta eskü alatt, hogy emlékszik ezekre az eseményekre gyermekkorából? Erre a furcsa kérdésre Elizabeth Loftus tanulmányai adtak választ.

Elveszve a plázában

Elizabeth Loftus a 70-es években kezdte pályafutását a kísérleti pszichológiában, ekkor az úgynevezett téves értesülési hatást vizsgálta. Számtalan kísérlettel mutatta meg, mennyire képlékenyek az emberek emlékei. Egy kísérletben például olyan jelenetet mutattak be a résztvevőknek, melyen egy autóbaleset látszott egy stoptáblával ellátott kereszteződésben. A kísérleti személyek ezután röviden megbeszélték a jelenetet a kísérletvezetővel, aki a csapat felének azt mondta, hogy a kereszteződésben elsőbbségadás tábla volt. A kép későbbi felidézésénél a csoport ezen felének nagy része már elsőbbségadás táblára emlékezett, míg a csoport másik feléből szinte mindenki pontosan fel tudta idézni a kereszteződésben lévő stoptáblát. Loftus és munkatársai több hasonló vizsgálatot végeztek, az egyikben például Mickey egér helyett Minnie egérre emlékeztek a résztvevők – vagyis a kutatócsoport jól bejósolható módon képes volt manipulálni a kísérleti személyek emlékeit.

Ez persze még nehezen hasonlítható össze azzal, hogy sátánista rituálékra emlékezzünk a gyermekkorunkból, mikor a valóságban nem is történt velünk ilyesmi. Természetesen ezt Loftus is látta, éppen ezért dolgozott ki egy olyan kísérleti elrendezést, amelyben teljesen hamis emléket próbáltak létrehozni a kísérleti személyeknél. Igyekeztek egy traumatikus emléket előállítani, hiszen nyilvánvaló volt, hogy egy hétköznapi esemény „elültetése” nem lenne túl meggyőző hasonlat a sátánista szekták karmai közt átélt borzalmakhoz. A kísérleti résztvevőket természetesen nem tehették ki akkora stressznek, hogy ennyire szörnyű gyermekkori emlékképeket próbáljanak elültetni a fejükben, ezért végül abban állapodtak meg, hogy az emlék tárgya egy plázában való elkószálás lesz. A kísérlet 24 résztvevőjének olyan történeteket olvastak fel, melyeket közeli hozzátartozók írtak le az alanyok gyermekkorából a kutatók kérésére. A beszámolók között volt egy teljesen fiktív eset is, amikor a résztvevő ötéves kora körül a családjával egy plázába ment, ahol valahogy elkeveredett a családtagjai közeléből, elveszett a bevásárlóközpontban. Sírva kereste a szüleit, majd egy kedves idős hölgy segített neki megtalálni őket. A résztvevők először elolvasták az emlékekről szóló leírásokat, majd a kutatók arra kérték őket, hogy próbálják felidézni a lehető legtöbb részletet egy adott emlékből egy-egy mondat alapján. A résztvevők a valódi emlékek nagyjából 70 százalékát tudták részletesen felidézni, ám érdekes módon több mint negyedük a hamis „eseményre” is emlékezett, ráadásul a hetek múlásával, ahogy újra és újra kikérdezték őket, az emlék egyre részletesebb lett. 

A képzelet ereje

Loftus kísérlete bebizonyította, hogy megfelelően meggyőző állításokkal akár a semmiből is lehetséges részletes, valósnak tűnő emlékeket elültetni az emberek fejében. Valószínűleg ez a magyarázat arra, hogy a nyolcvanas, kilencvenes években számos zaklatott emberből sikerült sátánista rituálék „emlékeit” előhívni az ilyen jellegű abúzusra gyanakvó kérdezőknek. Loftus vizsgálatai azt mutatták, hogy a hamis emlékek idővel egyre részletgazdagabbak lettek: a kísérleti személyek „emlékeztek” megmentőjük kinézetére, saját kétségbeesésük megnyilvánulásaira, családtagjaik reakciójára, amikor végre újra egymásra találtak. Mindez arra utal, hogy az emlék felidézésekor az emberek elképzelik a szituációt, és ezek az elképzelt helyzetek aztán beszivároghatnak az emlékezetbe.

Más kutatócsoportok azt találták, hogy az emlékek meghamisításához az is elég lehet, ha egy másik ember elég meggyőzően állít valamit, ami meg sem történt. Egy tanulmányban például a kísérlet résztvevői egy számítógép előtt ültek, ami adott pillanatban magától kikapcsolt. Mikor a kísérletvezető megvizsgálta a gépet, kiderült, hogy az elromlott, és megkérdezte a kísérleti személyt, hogy csinált-e valamit a géppel. Ekkor még természetesen mindenki azt válaszolta, hogy nem. Volt azonban a szobában egy beépített ember is, aki arról győzködte a kísérletvezetőt és a kísérleti személyt is, hogy a résztvevő megnyomott egy gombot a billentyűzeten, emiatt ment tönkre a számítógép. A kísérlet résztvevőinek közel felét sikerült meggyőzni erről, alá is írtak egy nyilatkozatot, mely szerint tönkretették a számítógépet.

A Deese-Roediger-McDermott paradigma

A Deese-Roediger-McDermott paradigma is a hamis emlékek tanulmányozására szolgáló klasszikus pszichológiai kísérleti elrendezés. A lényege, hogy a résztvevők szólistákat tanulnak (pl.: ágy, pihenés, ébrenlét, fáradt, álom, éber, szundi, takaró, szendergés, horkolás, éjszaka, béke, ásítás, fáradtság), majd megpróbálják a lehető legtöbb szót előhívni a tesztelés során. A kísérleti személyek gyakran esnek abba a hibába, hogy olyan szavakat is felidéznek, melyek az eredeti listán nem szerepeltek. A példának hozott szólista kapcsán például rendre feltűnt a felidézett szavak között az „alvás” kifejezés, noha a listán ez nem szerepelt. A magyarázat az lehet, hogy az „alvás” szorosan kapcsolódik a listán lévő szavakhoz, ez a fogalmi közelség pedig a tanulás vagy a tesztelés során előhívja ezt a kifejezést is. Kiötlői szerint a tanulmány jelentősége az volt, hogy bebizonyította: az élénk emlékek megléte még nem bizonyíték arra, hogy egy eset valóban megtörtént.

A hamis emlékek receptje

A kilencvenes évek vizsgálatai tehát összességében bebizonyították, hogy az emlékezet igen képlékeny. Ha eléggé meggyőzően állítják egy múltbéli esemény valódiságát, akkor bárki elhiheti a hazugságot – idővel pedig maga színezi ki a saját szájíze szerint, anélkül, hogy akár csak sejtené a trükköt. A téma kutatásának e kezdeti időszaka gyakorlati hozadékokat is fel tud mutatni. A hamis emlékek indukciója könnyen bekövetkezhet minden olyan helyzetben, amikor az ember múltját feszegetik, így a pszichoterápiában, de a bűnügyi kihallgatásokon is. Manapság már mindkét területen szigorúan tiltják a szuggesztív kérdések feltevését a páciensnek vagy a kihallgatottnak, ezzel próbálják megelőzni a szakértők, hogy ők maguk ültessenek el hamis emlékeket.

A hamis emlékek jelenségével újabban egy fiatal emlékezetkutató, Julia Shaw kezdett foglalkozni, akinek munkája szintén viszonylag nagy nyilvánosságot kapott. Egyik kísérletének résztvevői is fiatalkori emlékeket idéztek fel, melyek között szerepelt egy valótlan helyzet leírása: egy verekedésé, amiből rendőrségi ügy lett. Az eredmények alapján Shaw a résztvevők több mint 70 százalékával képes volt elhitetni, hogy az esemény valóban megtörtént. A procedúra kulcsa az volt, hogy a kísérleti személyek kételkedése hallatán megkérte őket, próbálják meg elképzelni, hogyan keveredhettek egy ilyen helyzetbe. Volt valaki, akivel feszült kapcsolatuk volt? Esetleg összeszólalkozhattak? Néhány találkozóval később a résztvevők nagy része már úgy elevenítette fel a meg nem történt eseményt, mint bármelyik valós emlékét.

Rekonstruktív emlékezet

Shaw szerint minden ember rendelkezik hamis emlékekkel, hiszen ezek kialakulása az emberi elme működési sajátosságainak köszönhető. Időnként, amikor felidézzük az emlékeinket, az esemény részletei „megjelennek a lelki szemeink előtt”. Ez az aktus azonban újrakódolja az adott emléket – amire legközelebb visszaemlékszünk, az az utolsó felidézés során előhívott emlék lesz. A felidézésnél módosulhatnak is az emlékek, hiszen lehet, hogy valamilyen részlet elveszik, és ezt tudattalanul kiegészítjük valami odaillővel – hozzáteszünk és elveszünk, amíg az emlék néha már csak nyomokban tartalmaz valós eseményeket. Ezért szokták azt mondani, hogy az emlékezés nem olyan, mint elővenni egy fotóalbumot, hanem egy rekonstruktív folyamat, vagyis az emlék darabkáinak összeillesztésén alapul. Nem mindig sikerül megtalálnunk minden darabkát, és nem mindig sikerül helyesen összeraknunk belőlük az emléket, ráadásul akár újabb darabokat is belekeverhetünk az emlékbe.

Sajnos nincs is olyan módszer, amivel meg lehetne különböztetni a hamis emlékeket a valódiaktól. A legjobb, amit tehetünk, hogy belátjuk, egyikünk sem tévedhetetlen, és ezt szem előtt tartva bocsátkozunk vitákba a múltbéli eseményeket illetően. A hamis emlékek alapvetően nem rosszak vagy károsak, nem mondanak semmit az ember intelligenciájáról, sőt még a memóriájáról sem. A memória működésének melléktermékei ezek, amiket talán csak a naplók, fotók, videók korrigálhatnak, hiszen ezek tényleg egy lenyomatot adnak a múltról, nem úgy, mint az emlékezet.

 A cikk megjelent a Mindennapi Pszichológia 2021. 1. számában

Share

A Mindennapi Pszichológia
2021. október–novemberi számában
ezekről olvashat:

2021 június–július

  • A tudás hatalom?

  • A nagy Ő nyomában

    „Álom vagy – vagy valóság?

  • „Egyedül maradtam - és most boldogabb vagyok”

  • Megbízom benned, de ugye adsz kódot a telódhoz?!

    „Alacsony önértékelés – kóros féltékenység?!

  • KÖRVONAL – „Valahogy mindig azt érzem, hogy a végén helyükre kerülnek a dolgok”

    „Beszélgetés dr. Tárnok Zsanettel

  • Légy önmagad!

    A Selbst titkai

  • A stílus maga a… mi is?

  • Legyetek (mindig) jók?

    Nárcisztikus szülők gyerekei – az anya szerepe

  • MIPSZICSKE – Gyakorlati útmutató szülőknek!

    „Szorong az iskolától – hogyan segítsünk gyermekünknek?

  • A jól (félre)ismert depresszió

 

KERESSE AZ ÚJSÁGÁRUSOKNÁL!

Ez is érdekelhet

Minél nagyobb a baj, annál nehezebb erőt merítenünk, annál nehezebb valóban támogató szavakat, gondolatokat találni a

A tökéletességre törekvés az élet több területén, így a sportban is hasznosnak bizonyulhat.

Van, akinek sikerül megtalálni élete párját (vagy hosszabb időre szóló partnerét), mások azonban bolyonganak az útvesztőben...

Fiatalos, még dolgozó, diplomás hatvanas nő (nevezzük Lilinek) jelent meg a mentálhigiénés tanácsadáson. 

A filozófiában kevés a széles körű konszenzus - ezek egyikét azonban már Arisztotelész is megfogalmazta: a tényekkel

Milyen folyamatok vezetnek el ahhoz, amikor  a hosszú együttlét utáni szakítást, válást vagy a szeretett fél elveszté