Ez mindannyiunkkal megesik időnként, sőt az emlékezetkutatók szerint jóval gyakrabban, mint ahányszor fény derül rá. De hogy lehet ez? Hogyan emlékezhetünk olyasmire, ami valójában meg sem történt?

Emlékezeti torzítások

Bárkit megviccelhet az emlékezete. Ulric Neisser, a kognitív pszichológia egyik kiemelkedő kutatója például a Pearl Harbor-i támadásról rendelkezett egy élénk emlékkel, amiről kiderült, hogy nem lehet pontos. Ő úgy emlékezett, hogy épp egy baseball-meccset hallgatott a rádióban, amikor megszakították az adást a támadásról szóló hírrel. A dolog ott hibádzik, hogy a támadás decemberben történt, amikor az időjárás miatt már nem rendeznek meccseket az Egyesült Államokban. Valószínűleg valami mást hallgathatott a rádióban, de az emlék idővel átalakult, idomult a magát baseball-fanatikusnak valló kutató világképéhez.

A memória tökéletlensége azonban nem egy modern felfedezés, őseink hétköznapjait is minden bizonnyal színesebbé tették az emlékezeti torzításokból adódó nézeteltérések. Az ír írónő, Francis Power Cobbe már a XIX. században leírta, hogy az emlékezet csalfaságát magunk is könnyen tetten érhetjük: nincs más dolgunk, mint a bekövetkezése után nem sokkal feljegyezni egy bizonyos esemény részleteit. Néhány nappal később próbáljunk újra visszaemlékezni rá, majd írjuk le újra, amit sikerül felidéznünk. Ismételjük ezt meg néhányszor, aztán hasonlítsuk össze a jegyzeteinket. Nagy valószínűséggel azt fogjuk tapasztalni, hogy az emlék jócskán megváltozott az első lejegyzésünkhöz képest. A részletek talán elvesztek, de az is előfordulhat, hogy olyasmivel egészült ki az emlék, ami eredetileg nem is szerepelt benne. Noha az ember akár évezredekkel ezelőtt is felfedezhette a memória ezen furcsaságát, természetes, hogy megbízhatónak tartjuk az emlékeinket, és manapság is teljesen kézenfekvőnek tűnik számunkra, hogy memóriánkban a múltbéli események tökéletes lenyomatához férünk hozzá. Ez az elképzelés azonban téves, és ezt nagyon emlékezetes módon szemléltette Elizabeth Loftus a kilencvenes években.

Sátánista szekták rontják meg a gyerekeket Amerikában?

Loftus vizsgálatai a nyolcvanas években kialakult morális pániknak köszönhetően kerültek a figyelem középpontjába. A nyolcvanas években az Egyesült Államokban a média közbenjárásával elterjedt az a félelem, hogy az országban hemzsegnek a sátánista szekták, melyek ártatlan gyermekeket áldoznak fel, vagy kényszerítenek szexuális tevékenységekre. A pánik egy kanadai pszichiáter, Lawrence Pazder 1980-ban megjelent könyvével kezdődött, amelyben leírta, hogy egy depressziós beteg, Michelle kezelése során sokkoló szörnyűségekre derült fény a nő gyermekkorából. Az üléseken Pazder segített Michelle-nek felidézni az elnyomott emlékképeket gyermekkorából, és így kiderült, hogy Michelle szülei egy sátánista szekta tagjai voltak, lányukat pedig elhordták a szekta rituáléira, ahol bántalmazták, ketrecbe zárták, emberáldozatokat kellett végignéznie, sőt volt, hogy az áldozatok vérével kenték be.

A történetet természetesen felkapta a média, és hamarosan több hasonló esetről számoltak be Amerika-szerte, így alakult ki a morális pánik. Egy esetben egy fiatal nő pszichoterápiás kezelése során felidézte, hogy az édesapja 7 és 14 éves kora között több ízben megerőszakolta, az édesanyja segítségével. Ráadásul kétszer teherbe is esett, a szülei pedig arra kényszerítették, hogy vállfa segítségével távolítsa el a méhéből a fejlődő magzatot. A felháborító tetteket a szülők természetesen tagadták, így a bíróság igazságügyi orvosszakértőt kért fel az állítások igazolására. A szakértő azt a meglepő megállapítást tette, hogy a lány még szűz. Az állításai nem lehetnek valósak. De akkor miért vallotta eskü alatt, hogy emlékszik ezekre az eseményekre gyermekkorából? Erre a furcsa kérdésre Elizabeth Loftus tanulmányai adtak választ.

Elveszve a plázában

Elizabeth Loftus a 70-es években kezdte pályafutását a kísérleti pszichológiában, ekkor az úgynevezett téves értesülési hatást vizsgálta. Számtalan kísérlettel mutatta meg, mennyire képlékenyek az emberek emlékei. Egy kísérletben például olyan jelenetet mutattak be a résztvevőknek, melyen egy autóbaleset látszott egy stoptáblával ellátott kereszteződésben. A kísérleti személyek ezután röviden megbeszélték a jelenetet a kísérletvezetővel, aki a csapat felének azt mondta, hogy a kereszteződésben elsőbbségadás tábla volt. A kép későbbi felidézésénél a csoport ezen felének nagy része már elsőbbségadás táblára emlékezett, míg a csoport másik feléből szinte mindenki pontosan fel tudta idézni a kereszteződésben lévő stoptáblát. Loftus és munkatársai több hasonló vizsgálatot végeztek, az egyikben például Mickey egér helyett Minnie egérre emlékeztek a résztvevők – vagyis a kutatócsoport jól bejósolható módon képes volt manipulálni a kísérleti személyek emlékeit.

Ez persze még nehezen hasonlítható össze azzal, hogy sátánista rituálékra emlékezzünk a gyermekkorunkból, mikor a valóságban nem is történt velünk ilyesmi. Természetesen ezt Loftus is látta, éppen ezért dolgozott ki egy olyan kísérleti elrendezést, amelyben teljesen hamis emléket próbáltak létrehozni a kísérleti személyeknél. Igyekeztek egy traumatikus emléket előállítani, hiszen nyilvánvaló volt, hogy egy hétköznapi esemény „elültetése” nem lenne túl meggyőző hasonlat a sátánista szekták karmai közt átélt borzalmakhoz. A kísérleti résztvevőket természetesen nem tehették ki akkora stressznek, hogy ennyire szörnyű gyermekkori emlékképeket próbáljanak elültetni a fejükben, ezért végül abban állapodtak meg, hogy az emlék tárgya egy plázában való elkószálás lesz. A kísérlet 24 résztvevőjének olyan történeteket olvastak fel, melyeket közeli hozzátartozók írtak le az alanyok gyermekkorából a kutatók kérésére. A beszámolók között volt egy teljesen fiktív eset is, amikor a résztvevő ötéves kora körül a családjával egy plázába ment, ahol valahogy elkeveredett a családtagjai közeléből, elveszett a bevásárlóközpontban. Sírva kereste a szüleit, majd egy kedves idős hölgy segített neki megtalálni őket. A résztvevők először elolvasták az emlékekről szóló leírásokat, majd a kutatók arra kérték őket, hogy próbálják felidézni a lehető legtöbb részletet egy adott emlékből egy-egy mondat alapján. A résztvevők a valódi emlékek nagyjából 70 százalékát tudták részletesen felidézni, ám érdekes módon több mint negyedük a hamis „eseményre” is emlékezett, ráadásul a hetek múlásával, ahogy újra és újra kikérdezték őket, az emlék egyre részletesebb lett. 

A képzelet ereje

Loftus kísérlete bebizonyította, hogy megfelelően meggyőző állításokkal akár a semmiből is lehetséges részletes, valósnak tűnő emlékeket elültetni az emberek fejében. Valószínűleg ez a magyarázat arra, hogy a nyolcvanas, kilencvenes években számos zaklatott emberből sikerült sátánista rituálék „emlékeit” előhívni az ilyen jellegű abúzusra gyanakvó kérdezőknek. Loftus vizsgálatai azt mutatták, hogy a hamis emlékek idővel egyre részletgazdagabbak lettek: a kísérleti személyek „emlékeztek” megmentőjük kinézetére, saját kétségbeesésük megnyilvánulásaira, családtagjaik reakciójára, amikor végre újra egymásra találtak. Mindez arra utal, hogy az emlék felidézésekor az emberek elképzelik a szituációt, és ezek az elképzelt helyzetek aztán beszivároghatnak az emlékezetbe.

Más kutatócsoportok azt találták, hogy az emlékek meghamisításához az is elég lehet, ha egy másik ember elég meggyőzően állít valamit, ami meg sem történt. Egy tanulmányban például a kísérlet résztvevői egy számítógép előtt ültek, ami adott pillanatban magától kikapcsolt. Mikor a kísérletvezető megvizsgálta a gépet, kiderült, hogy az elromlott, és megkérdezte a kísérleti személyt, hogy csinált-e valamit a géppel. Ekkor még természetesen mindenki azt válaszolta, hogy nem. Volt azonban a szobában egy beépített ember is, aki arról győzködte a kísérletvezetőt és a kísérleti személyt is, hogy a résztvevő megnyomott egy gombot a billentyűzeten, emiatt ment tönkre a számítógép. A kísérlet résztvevőinek közel felét sikerült meggyőzni erről, alá is írtak egy nyilatkozatot, mely szerint tönkretették a számítógépet.