Manapság az intimitást általában egy emberrel, a partnerünkkel éljük meg – ebből a szempontból az érzelmi és fizikai intimitás gyakran összemosódik. Ez azonban ennél sokkal tágabb, sokkal ismerősebb és univerzálisabb jelenség. Ismerősen otthonos lehet a gyerekkorunkból, megélhetjük nemcsak a szerelmünkkel, de a közeli barátainkkal sőt, bizonyos különleges – általában rövid ideig tartó – beszélgetések, összetalálkozások idejére akár addig sosem látott ismeretlenekkel...

Az intimitás olyan, mint egy lelki találkozás. Pontosabban Találkozás – nagy kezdőbetűvel. A másikkal, és vele együtt, általa önmagunkkal is. A találkozáshoz közelség kell, a közeledéshez pedig bizalom és bátorság, hiszen minél jobban közelítünk, annál tisztábban látható, milyenek is vagyunk valójában: élesebben mutatkozik meg valódi énünk a maga tökéletlenségeivel, lelkünk a szeplőivel, hiányaival, vágyaival, szükségleteivel és szükségeivel. Kihez és mennyire merészkedünk közel, mennyi ideig bírható ez az élmény, meddig jó nekem – és vajon a másiknak meddig? Hol húzzuk meg közösen a kapcsolati határokat? És hogyan illeszthető mindezekhez a távolodás? Az intimitás valójában a másikhoz való közeledés-távolodás művészete, a határok összehangolása, folyamatosan oda-vissza cserélődő impulzusokkal: néha olyan, mint egy biztonságos fészek, néha meg, mint egy óvatos kötéltánc, folyamatos egyensúlyozás a szakadék felett...

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2021. 1. számában olvasható