Jelenlegi hely

„A testképet illetően nincs realitás!”

A testképet illetően nincsen realitás, minden minden szubjektív, mindig valamihez/valakihez képest határozzuk meg magunkat.

Megműtöm vagy nem műtöm meg? Örömet szerzek vagy lavinát indítok el? Etikus vagy nem etikus? A praxis mindennapi, állandó dilemmái ezek – állítja dr. Juhász Péter plasztikai sebész. Egyensúlyozni kell a gátlásaikat érthető módon leküzdeni vágyók és a „plasztikai narkósok” között, jószándékú gyanakvással, beszélgetéssel, vagy ha úgy adódik, életvezetési tanácsadással. Hogy mikor mi a célravezető, és hogy mik ennek az egyensúlyozásnak a módszerei – erről faggatom dr. Juhász Pétert.

Szerző: 

Mivel a karácsonyi, ünnepi időszakban vagyunk, hadd kérdezzem egyből két városi legendáról. Igaz-e, hogy egyre többen kérnek és kapnak plasztikai műtétet karácsonyi vagy szülinapi ajándékként, és igaz-e, hogy ők sokszor alig múltak el 18 évesek, tehát egyre fiatalabbak jelennek meg a rendelőben?

Ami az első állítást illeti: tényleg csak városi legenda. Persze lehet, hogy a kollégák tapasztalnak ilyet, de én, a saját praxisomban biztos, hogy nem, én is mindig csak bulvárműsorokban hallom ezt a mendemondát. A második állítás viszont tökéletesen igaz, egyre több az egészen fiatal páciens. De még mielőtt bárki szörnyülködne, ebben semmi abnormális nincsen. Ha valakinek, teszem azt, nagyon kicsi vagy aszimmetrikus a melle, és ez őt zavarja, sőt, a párkeresésben is gátlásokat okoz neki, miért kéne 30 vagy 40 éves koráig várnia, ha már jóval előbb orvosolható a probléma? Régen szinte elérhetetlen volt a megoldás, de egy mai huszonévest végre meg lehet kímélni egy több évtizedes szenvedéstől.

Persze, csak felmerül a gondolat, hogy ha valaki már 20 évesen azt látjahogy sebészi módszerrel megszüntethetők a problémái, akkor könnyen rászokhat erre, és elhiheti, hogy minden esetben ez lesz a megoldás.

Köszönöm, hogy felvetette ezt a gondolatot, mert akkor megcáfolnék még egy óriási félreértést. Az esetek 80 százalékában olyan páciensek keresnek meg, akiknek látható, egyértelmű és reális problémái vannak. Megcsináljuk a műtétet, ezzel ők elégedettek, és élethosszig élnek boldogabban és kiegyensúlyozottabban. Vannak, akik még visszatérnek pár alkalommal, újabb, többé-kevésbé reális problémával – itt már nem árt az óvatosság –, de azok a „plasztikai narkósok”, akikkel a közvélemény összekapcsolja a plasztikai sebészi szakmát, csak a szűk kisebbség. Ezekben az esetekben persze jönnek az etikai kérdések: megműtöm, elküldöm vagy megpróbálom másfelé orientálni. És nem akarok hősnek tűnni: még indokolt esetben is nagyon-nagyon nehéz egy pácienst elküldeni.

Miért?

Mert az egy sérelem, amit a legtöbben megtorolnak. Ha valaki megkeres a problémájával, én pedig látva, hogy ez már egy amorffá operált test, azt válaszolom neki, hogy én itt nem látok okot sebészeti beavatkozásra, akkor ezt ő úgy fogja értelmezni, hogy én komolytalannak tituláltam az ő nagyon is komoly gondját. Külön netes oldala van a plasztikai műtétek iránt érdeklődőknek, a pácienseim 90 százaléka fent van az oldalon, az elutasított plasztikai narkós pedig tele fogja szórni a felületet a megjegyzéseivel, hogy milyen egy szemét vagyok, hogy semmibe veszem az ő nagy problémáját. Én pedig nem tudok egy teljes netes közösség előtt magyarázkodni, hogy higgyék el, itt nem erről van szó, tehát rám ég a bélyeg, hogy a Juhász Péter egy rohadék. Ezt pedig ki szeretné magának? De ennek ellenére néhány esetben be kell vállalni a hírnévromlást, és nemet kell mondani. Tudván persze, hogy az illető addig fog menni, amíg végül talál magának egy olyan plasztikai sebészt, aki vállalja az operációt. Az elmúlt évek szakmai konferenciáin külön szekcióülések vannak a témáról, az lenne a cél, hogy kidolgozzunk valami olyan rendszert, hogy az ilyen típusú páciensnek mindenki nemet mondjon, mert így akkor talán lenne esély a valódi probléma kezelésére. De ez egyelőre csak álom, mondok erre egy példát is. Tavaly végigfutott a szakmán egy kérdés: ki vállalna egy 1500 köbcenti fölötti mellimplantátum-beültetést?  A kérdés teljesen abszurd, szakmailag szerintem ebbe tilos belemenni, a két mellben összesen 3 liter implantátum, az a katasztrófák sorozatát vetíti előre. De kiment a kérdés az összes magyar plasztikai sebésznek, és volt, aki elvállalta. Szóval, erre csak azt tudom mondani, hogy minden páciens magáért felel. Ha valamit nagyon akar, végül talál magának sebészt.

Akkor ilyen esetben nem célravezetőbb az előbb, harmadik útként említett orientációs beszélgetés? Nem lehet finoman a pácienst egy terápiás megoldás felé terelgetni?

Konkrétan nem, mert az is egy sértés, de finoman, óvatosan igen. Tegyük hozzá, hogy tapasztalataim szerint a pszichológusok is csak annak tudnak segíteni, aki érez egyfajta szorongást, elégedetlenséget, frusztrációt, de még nem tudja, hogy mi lenne a helyes út ezeknek a feloldásához.  Ha a pszichológus jól végzi a dolgát, közösen feltárják az okokat, megtalálják az adekvát irányt, és elindul a gyógyulás. De ha valaki meggyőződésesen elhatározta, hogy az ő problémáját márpedig a plasztikai sebész fogja megoldani, akkor nincs az az isten, aki eltántorítaná ettől a gondolattól. Orientálni finoman akkor lehet, amikor azt látom, hogy nem feltétlenül szükséges a beavatkozás, és még nem sziklaszilárd a meggyőződés. Ilyenkor azt lehet mondani, hogy: „Igen, értem a problémáját, és ez valóban egy probléma. De ha jól értem, minden onnan indul, hogy elégedetlen önmagával, és felvetődik bennem a kérdés, vajon mi okozhatja még ezt az elégedetlenséget…”  Ennyi elég is szokott lenni, a legtöbben azonnal elkezdenek mesélni, és ott akkor már van mihez kapcsolódni. Kiderül, hogy valójában a férje elégedetlen, ilyenkor meg lehet kérdezni, biztos-e, hogy a testével kapcsolatos a férje elégedetlensége, nem lehet-e, hogy más szegmensre vonatkozik… Tehát nyíltan senkit nem lehet pszichológushoz küldeni, de fel lehet villantani, hogy vannak itt egyéb megoldási lehetőségek is. Egyébként sokszor terápiás irány sem kell, szimpla életvezetési tanácsadóként funkcionálunk. Megjelenik a 35 körüli nő azzal, hogy megereszkedett az arca, és fel kéne varrni. Nézze – mondom neki –, az arca valóban nem lesz már olyan, mint 25 évesen, hiszen a bőre és a szövetek lazábbá válnak az idővel, de ez a folyadékbeviteltől is függ. Iszik eleget? Ja, hogy nem, de használ hidratáló krémeket… Aha, na most a helyzet az, hogy a hidratáló krém nem visz be folyadékot, azt csak a szájon át lehet a szervezetbe juttatni. Mi lenne, ha először megnéznénk ezt a megoldást? És így tovább…

Előfordul, hogy a páciens kéréséhez képest az látja, inkább másik testtájékhoz kellene, vagy más testtájékhoz is hozzá kellene nyúlni?

Persze! De tilos erre felhívni a figyelmét! Örülünk, hogy a másik probléma nem zavarja őt, hogy boldogan él vele. Sőt! Arra is vigyázni kell, nehogy a páciens helyett mi magunk nevezzük meg az alapproblémát. Erre is van egy történetem, még kezdő koromból. Belépett hozzám egy férfi egy nagyon karakteres orral, de a füle még az orrához képest is erőteljesebb volt. Nem is elálló, hanem előre álló fülei voltak, Dumbo hozzá képest ipari tanuló lett volna. Belépett, leült, én pedig megkérdeztem, hogy milyen problémával érkezett. Szinte rám rivallt a válaszával: Hát nem látja a doktor úr? Én persze erre megszeppentem, és hadarva magyarázkodni kezdtem, hogy jaj, igen, természetesen látom, de volt már dolgom hasonló füllel, és ezt egész könnyen meg tudjuk oldani. Mire látom, hogy elsötétül a tekintete, és szinte gyilkosan sziszegi rám: A fülemmel nincs semmi probléma! (…) Örök tanulság, hogy a saját álláspontunkról csak akkor beszélünk, miután a páciens ismertette a sajátját. Nem szabad beugrani, amikor azt mondják, hogy nézzen rám a doktor úr, és mindent lát. Igen mindent látok, de örülnék, ha először Ön mesélne. A testképet illetően ugyanis nincsen realitás, minden, de minden szubjektív, mindig valamihez/valakihez képest határozzuk meg magunkat. Még az is szubjektív, hogy milyen elvárásokat érzékelünk a család, a környezet részéről vagy a médiából, és hogy ezek az elvárások valóban léteznek-e, vagy a saját belső bizonytalanságunk szüli őket, miközben nincs is ránk nehezedő nyomás. Legtöbbször azt kérik tőlem a páciensek, hogy állítsam vissza vagy alkossam meg a természetes állapotot. De mi az, hogy természetes állapot? Ilyenkor egy hosszú beszélgetésben rá kell jönnöm, hogy neki milyen egyéni fogalmai vannak a természetességről. Hiszen ez is egy szubjektív kategória…

Régóta gondolkozom azon, hogy lehet az, hogy bár óriási stáb van körülöttük – tanácsadók, menedzserek, marketingesek –, egyes hollywoodi sztárok, mint Renée Zellweger, Mickey Rourke vagy éppen Meg Ryan az évek alatt szörnnyé műttetik magukat? Hogy lehet, hogy senki nem szól nekik?

Az ok nagyon prózai: a pénz. Nemrég jött haza egy kolléga San Diegóból, és mesélte, hogy emberi ésszel szinte felmérhetetlen, mennyi pénz forog odakint ebben a szakmában. A sztárok részéről nyilván óriási az akarat, és olyan összegeket tudnak bemondani, amitől a magára szakmailag legtöbbet adó plasztikai sebésznek is megremeg a térde. Pláne, hogy tudja, ha ő nem vállalja a műtétet, az a rengeteg pénz a kollégánál landol.

Ön már feküdt kés alá?

Nem. Kollégát már műtöttem, de én még nem plasztikáztattam magamon semmit.

Miért nem?

Mert jól együtt tudok élni azzal, amilyen vagyok. Szerencsére nincsen semmilyen komoly genetikai problémám vagy baleseti sérülésem, amit meg kicsit is nem szeretek magamon, annak a helyrehozása kizárólag rajtam múlik. Volt egy műtősnőm, aki majdnem 10 éven keresztül állt mellettem. Egyszer műtét közben, amikor épp egy felkart szépítettünk, rám nézett, és azt mondta: „Tudod, doktor úr, nekem is lóg a felkarom, de én inkább a tornát választom.” És két év tornával, ha nem is tökéletesre, de szép formájúra alakította a felkarját. Nyilván ezzel magam ellen beszélek, de ha van rá lehetőség, én ezt a megoldást jobban szeretem…

Share

A Mindennapi Pszichológia
2021. április–májusi számában
ezekről olvashat:

2021 áprils–május

  • Mit kockáztatunk, mit kockázathatunk?

    Erkölcsi dilemmák járvány idején

  • Yalom és a pandémia

    avagy egzisztenciális kérdések napjaink krízishelyzetében

  • Fény és árnyék a személyiségben

  • Szex a karantén alatt

    avagy hogyan hat szexuális életünkre a pandémia?

  • „Most jót akarsz nekem vagy rosszat?”

    Szándéktulajdonítás a párkapcsolatokban

  • Az egyik fülemen be… és a másikon is!

    Testvérkonfliktusok

  • Mi történt a zenével?

  • „Csak akarnod kell, és meggyógyulsz!”

    A beteghibáztatás csapdája és a kiút keresése

  • Elveszett és megtalált realitás

    A virtuális valóság alkalmazásának lehetőségei a demencia elleni harcban

  • Újrakezdők

    Szingli apák, akik újra párt keresnek

  • Az agy folyton mesterkedik valamiben

  • Siker, csillogás – és ami mögötte van…

    A divatipar egészségkárosító hatásai

  • Macskapszichológia a karantén idején

  • Ha egyszer vége lesz…

    A járvány hatásairól – Tari Annamária, dr. Demetrovics Zsolt, Dr. Gyarmathy Éva, dr. Vizin Gabriella

 

KERESSE AZ ÚJSÁGÁRUSOKNÁL!

Ez is érdekelhet

Zólyomi Zsolt, a magyar „orr”, a francia Isipca parfümakadémián valaha diplomát szerzett egyetlen magyar

Talán nem igazán tudatosul bennünk, de az egy éve tartó világjárvány nemcsak a tehetetlenség, a kontrollvesztettség élményét hozta el, nem „csupán” társas kapcsolataink...

Hogyan vigasztalod egy kedves barátodat, amikor kudarc éri?  Most képzeld el, hogy nem őt vigasztalod, hanem önmagad. Belső monológot folytatsz egy kudarc után… Milyen szavakat...

Izgalmas kérdések, és a kérdésekben még izgalmasabb felvetések érkeztek be hozzánk, amikből most néhányra reflektálunk, válaszolunk.

Sok könyvet írtak már egy vállalkozás beindításáról. Ezek legtöbbje stratégiáról, tervezésről, finanszírozásról vagy marketingről szól. De ki foglalkozik a vállalkozás...

Mindannyiunkkal megtörtént már, hogy csak akkor jutott eszünkbe, igazából mit is kellett volna válaszolnunk valakinek