Mert mindenki a legjobbat akarja gyermekének, ez elvitathatatlan – ám mindennek ellenére a veszteség, a gyász szocializációs mintáinak közvetítésekor sokan elkövetik azt hibát, mellyel nemcsak rossz példát mutatnak gyermeküknek, hanem minden jószándékuk ellenére meggátolják veszteségélmény-feldolgozási képességének fokról fokra történő fejlődését és megalapozódását is. Ilyen múltbéli tapasztalásokat követően ugyanis a későbbi életszakaszokban a gyász-, hiány- és veszteségtapasztalatok átélése sem lesz trauma nélküli: a felnőtt életben a gyászmunka korrekt „végzéséhez”, normál ütemű „lefolyásához” gyermekkori veszteség-tapasztalataink is szükségesek. E rövid, problémafelvető írásban gyászterapeutaként és egyetemi oktatóként arra szeretnék rávilágítani, milyen hibákat követünk el, amelyekkel e folyamatot téves irányba terelhetjük. Történet következik a Dózsa családról.

Négyen élnek Budapesten egy második emeleti társasházi lakásban. Bár az Állatkert tömegközlekedéssel sincs egy órányira, a felelősen gondolkodó Dózsa-szülők – a rendszerességre és felelősségteljes állattartásra nevelés nemes pedagógia céljával – tavasz elején az erkélyre telepített nyuszilakkal és egy oroszlánfejű törpenyúllal lepték meg kisiskolás gyermekeiket. A kicsik naponta játszottak Masnival, rendszeresen cserélték az almot, ellátták szénával, friss vízzel – jó gazdák voltak. Az ősz beköszöntével problémássá vált a szabadban tartás, Masni és lakhelye az előszobába költözött. Népszerűsége még mindig töretlen volt a család legkisebbjei között, a hidegburkolaton szét- meg szétcsúszó nyuszilábak és a körmök apró kopogása hatalmas nevetésekkel-kacagással színesített délutánokat jelentett a családnak. A következő tavasz egyik esős reggelén azonban – közel az örökbefogadás első évfordulójához – Masni az örök nyúlmezőkre távozott. Talán félrenyelt valamit az egészséges és fitt nyuszi, halálát fulladás okozta.

Aznap mindkét gyermek leszegett fejjel, könnyes szemmel vált el szüleitől az iskola bejáratánál.

Délután, a tanulás és a különórák után már Egon, a kaméleon várta terráriumában a gyerekeket. Hatalmas lett az öröm az egzotikus színváltós hüllő érkezésével. Masni egykori létéről mindössze üres ketrece tanúskodott, de ezt az emléknyomot is a tárolóba száműzte apu még aznap este…

Mert ugye gyermekeinkhez értőn és óvón viszonyuló szülőként sosem sírunk előttük, ha fáj valami, nem törjük össze még az iskoláskorúak szívét sem Masni gyászolásának „szörnyűséges traumájával”.  A megfáradt dédike kisiskolásoknak is ’elaludt és a dédipapa után ment. Messze, az égbe…’ – véletlenül sem mondjuk ki, hogy meghalt!  Szíve mélyén sok szülő meg is veti azt, aki elcipel egy négyévest gyertyát gyújtani, vagy egy alsóst temetésre visz. Pedig... Pedig egy társaságban teljesen szerteágazó érdeklődési körű és egészen különböző szociológiai státuszú fiatalok szegezték nekem a kérdést: ’Elmúltam 25, és nem voltam soha temetésen! Eddig mindig megúsztam; az érettségire, később meg a vizsgaidőszakra fogtam vagy kidumáltam. De mi lesz, ha családtag… és muszáj lesz menni???’ Ugyanis sajnos előbb vagy utóbb tényleg gyászolni kell. Mert ahogy a ballagás, az érettségi bankett és a diplomaosztó sorban követik egymást, úgy érkezik a legváratlanabb életszakaszban a végső búcsúk és a gyász sora.

Felnőttként pedig fájó lesz szembesülni a veszteségélménnyel és gyászteherrel, s a komplikált gyász, a megtorpanó-megrekedő gyászmunka felé vezető – talán legrövidebb – út az, ha nem tanultunk meg gyászolni, nem volt igazi veszteségélmény-tapasztalatunk.

Mert világossá kell tenni: a Masnit gyászoló gyerekek vigasztalhatatlannak tűnnek, s mi, szülők is szívesebben látunk mosolyt az arcukon könnyek helyett – ám az élethez és halálhoz való viszonyulásukat komolyan alakítják elhamarkodott, vagy éppen felelős szülői tetteink. Gondoljunk a fenti történetre, amikor az elpusztult kedvenc helyett már másnap „pótállatot” kap a kicsi – csak azért, hogy ne szomorkodjon...