Információözön és alázat
Mindenre rá tudunk keresni a neten, várnunk sem kell, s máris ott a válasz, valamint ott a válasz ellentétje, sőt az ellentétes válaszok megkérdőjelezése is. Egy ilyen információözönben újra és újra nekünk kell eldönteni, hogy miben hiszünk és kinek hiszünk. Ez az info-válogatás kialakít bennünk egy olyan viszonyulást, miszerint elég önmagunkra támaszkodnunk. Ez egy pontig erősíti magabiztosságunkat, de egy idő után képesek vagyunk elhinni, hogy mindenben szakértők vagyunk, hisz „olvastuk”, tehát tudjuk. Éppen ezért, szubjektíven tudományosnak tűnő válogatásaink eredményeként pedig meggyőződéssel valljuk, hogy tudjuk, értjük, sőt képesek vagyunk befolyásolni a tudomány kérdéseit. Ebben az információözönben fuldokolva lassan elveszítjük a tudomány iránti alázatunkat, s magabiztosan rohanunk az önprodukált valóság felé, mely tele van részigazságokkal, agyalásokkal, kalkulációkkal és érzelem fűtötte tudatlansággal.

Érdemes lenne meghajtani fejünket a tudomány előtt, s alázattal kijelenteni, hogy nem tudom, nem értek hozzá! Különleges paradoxona a helyzetnek, hogy pont ez az alázat tenne minket hitelesebbé és helyezne minket nagyobb belső biztonságba, hisz mennyire jó, hogy ha nem nekünk kell mindenhez értenünk, hanem vannak, akik értik, tudják, fejlesztik a tudomány különböző ágait, és rájuk, a valóságos tudósokra támaszkodhatunk. Így nem veszne el a sok „tudós” között a tudomány.

Bizalmatlanság és bizalom
Az információ-áradatot mégsem hibáztathatjuk teljes mértékben az emberiség bizalmatlanságáért, mert ugye önmagunkra való támaszkodásunk része nemcsak az ismeretek elérhetősége, hanem társadalmi bizalmatlanságunk is. Bőven van okunk nem bízni, hisz mindannyiunkban ott vannak a fájdalmas egyéni vagy családi emlékek, ahol az orvos, akire bíztuk egészségünket, életünket, hűtlen kezelője volt tudásának, mivel bár tudása volt, de tudománnyá csak jellemmel válhat az ismeret.
Bizalmatlanságunk mögött rengeteg fájdalom, csalódás áll és egy ki nem mondott mély vágyakozás a Hippokratészi esküt betartó orvostársadalom után.

Mégsem ragadhatunk bele egy cinikus megkeseredésbe, miszerint minden orvos egyforma, nem dobhatjuk ki azt a bizonyos gyermeket a fürdővízzel! Vannak ma is nemes és csodás orvosok, akik alázattal, hitelesen és őszinte emberszeretettel végzik munkájukat! Nekik pedig lassan pecsétként kell magukon hordozniuk a hűtlenek szégyenét, annak ellenére, hogy munkásságuk valóságos bizonysága az emberi élet tiszteletének, önmegtagadó odaadásnak!

Mielőtt fröcskölődni kezdenénk és mi magunk is sablonokká válnánk kritikáink által, nekünk is el kell végeznünk a házi feladatot, megkeresni a hiteleseket, a tudományukat fejlesztőket, a nemes lelkűeket. Ha mi ragaszkodunk egyediségünkhöz, akkor ugyanezzel a szemüveggel kéne vizsgálnunk az orvosokat is.

Érdemes lenne az internet helyett megbízható orvosainkat kérdezni, rájuk támaszkodni kérdéseinkben és bizonytalanságainkban. Mindannyian ismerünk ilyen szakembereket, akiknek legerősebb jellemvonása nem a düh és az indulat, hanem a gyógyítási szándék és az életszereteten alapuló orvosi tevékenység. Fontos, hogy dolgozzunk bizalmunkon, mert az nem jön magától. A bizalom őszinte múltfeldolgozáson és józan bátorságon alapszik.

Jogaim és felelősségvállalás
Dübörög az internet a bejegyzésektől, hogy maradj otthon te, nem veszem fel a maszkot csak azért, mert te félsz! Fröcsköl a gyűlölet, a düh a jogok sárdobálásától koszos online világból. Jogaink már akkorára nőttek, hogy észre sem vesszük, hogy pusztító erőnkkel büszkélkedünk, bár szavainkkal az életet próbáljuk hirdetni. Ellentmondásos viszonyulás, hisz akinek csak joga van, az zsarnok.

Káin óta küzd az ember a jogaival, miszerint neki is jár az elismerés, a megkülönböztetés, s akár testvére élete árán is megszerezné azt. Miért is? Hisz nem csak káini lélek létezik! Van választási lehetőségünk jellemünk terén is! Állhatunk az ember mellé, állhatunk az idősek mellé, állhatunk a veszélyeztetett kismamák mellé, az életükért küzdő daganatos betegek mellé, a transzplantációra váró életharcot vívó reménykedők mellé! Talán nekik kellene lehajtott fejjel járniuk, szégyellniük félelmüket és aggodalmaikat? A félelem az egészség egy vonása, mely felismeri a veszélyt és védi értékeit. Ők az életükért félnek, életüket féltik és jól teszik, mert az élet érték! Az ő életük érték, félelmük pedig életigenlés! Az ő életük nagyobb érték, mint a mi kényelmünk, a mi lazaságunk, a mi jómódunk!

Sokan vagyunk, akiknek csak egy kellemetlenség a maszk meg a távolságtartás. Valószínűleg előbb vagy utóbb a vírust is kihevernénk, de nem csak mi vagyunk ebben a világban. Akkor sem, ha a Fb-on elsőre saját bejegyzéseink like-jait nézzük meg, akkor sem, ha többet nézünk a tükörbe, mint mások szemébe, akkor sem, ha több az öncink, mint szeretteink képe a telefonunkon. Nehéz másokért felelősséget vállalni, mert valóban önmegtagadás ez, de mégsem hasonlíthatjuk saját kényelmünket mások életével össze!

Érdemes lenne átgondolni, talán mi is gazdagabbak lennénk áldozathozatalunkkal, mert különösen szép dolog az önfeláldozó szeretet felelősségvállalása, akkor is, ha nem értjük és nem vagyunk benne biztosak, hogy mennyit segít. Néha már csak a gesztus is támogatás, erősítés azok számára, akik küzdenek az életükért. Több ezer évvel ezelőtt Salamon király mondta, hogy „Aki mást felüdít, maga is felüdül”. Igaza volt, de sajnos felelősséget vállalni másokért csak az tud, kinek belső ereje nagy, mert aki önmagában bizonytalan, az bizonygatással növeli termetét.

Alázat, hogy nem értek mindenhez, bizalom, hogy a hiteles szakemberekre támaszkodjam és felelősségvállalás, mellyel az életet támogatom, akár áldozatok árán is. Ezekre lenne szükségünk, mert a teljes képet nem látjuk, s mert az ÉLET értéke elsőbbséget érdemel! Nem fogunk mind egyetérteni e cikk soraival, de talán azoknak, akik megerősítésre vágytak, talán számukra bátorítás, hogy szabad nem tudni, szabad félni, szabad bízni, s felemelő érzés önfeláldozón viszonyulni mostani helyzetünkhöz!

Az írás megjelent a Kandelacenter.com oldalon 2020 szeptemberében