Az óvodapedagógusok egyre gyakrabban szembesülnek a szülők és a gyerekek ellenállásával olyan nevelési helyzetekben, amelyek korábban nem okoztak problémát.
A szülők gyakran rossz néven veszik, ha az óvoda olyan szabályokat ír elő vagy olyan viselkedéseket vár el, amelyeket otthon ők nem követelnek meg a gyerektől. Elvárják, hogy a gyerek az óvodában is hasonlóan viselkedhessen, mint ahogy azt ők otthon megengedik. Ez gyakran ütközik a közösség elvárásaival és szabályaival, és gyakran okoz feszültséget a szülő és az óvodapedagógus között...A szülő szemszögéből a gyermek óvodába kerülése komoly krízis – akkor is, ha a szülő tudja, hogy jó helyen lesz, vigyáznak rá. Az elengedés mégis nehézséget okoz... Az óvodapedagógusok tudnak segíteni abban, hogy a szülő és a gyerek is könnyebben vészelje át ezt az első időszakot – ehhez azonban arra van szükség, hogy az óvodapedagógus és a szülő között is kialakuljon egy kölcsönös bizalomra épülő kapcsolat. Előbbiek sok esetben tapasztalják, hogy a szülők nem vagy nehezen fogadják el a gyerekeikkel kapcsolatos javaslataikat.
Tény, hogy a szülő tud a legtöbbet a saját gyerekéről, hiszen születése óta vele van – ám ezzel együtt csak azt látja, amit a családi környezetben megfigyelhet. A közösségbe kerülés olyan új helyzet, amely számos új viselkedésformát hozhat elő a gyerekből. Néhányukból az oviban „bújik elő a kisördög”, míg mások sokkal csendesebbek, visszahúzódóbbak lesznek az új közösségben, mint az otthoni környezetben.
A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2020. 3. számában olvasható
