A kormányok, ha nagy nehezen is, elkezdtek foglalkozni a széndioxid-kibocsátás csökkentésével, az azonban különösen aggasztó, hogy az egyes emberek mennyire nem hajlandóak semmit tenni az éghajlat megóvásának érdekében.
Miért van ez így? Milyen pszichológiai okra vezethető vissza, hogy a klímakatasztrófa miatti aggodalom nem képes megváltoztatni mindennapi magatartásunkat?
Először is a probléma az egyén számára alig érzékelhető, sőt az éghajlat melegedése még kellemesnek is tűnhet, hiszen jobb az idő és kevesebbet kell fűtésre költeni. De ha sikerül is racionális érvekkel megértetni az emberekkel, hogy végzetes folyamat indult el, amit meg kell állítani, akkor jön az igazi gond: az elvárt magatartásváltozás hatalmas mértékű. Az embereknek alapvetően változtatniuk kellene közlekedési, utazási, étkezési, vásárlási szokásaikon, át kellene állniuk másfajta tisztítószerekre és kozmetikumokra, sőt másképpen kellene gondozni kertjeiket is. Bizonyára létezik egy olyan, különösen tudatos, elkötelezett réteg, amely erre hajlandó, de az átlagember valószínűleg így gondolkozik: „Most tényleg menjek rollerrel a munkahelyemre, hogy kisebb legyen a karbonlábnyomom és segítsek megvédeni New Yorkot a megemelkedő tengerszinttől, amikor az USA-ban az öt legnagyobb számban eladott személyautó közül mind az öt nagy fogyasztású terepjáró?” Reklámpszichológiai szempontból katasztrófa, hogy az egyének részéről elvárt áldozat eredménye nem látható, és ez egyébként a legjobb esetben is csak annyi lehet, hogy évtizedek múlva sem változik jelentősen a földi légkör hőmérséklete...
A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2020. 2. számában olvasható
