Jelenlegi hely

Az akaraterő tudománya

Az akaraterő mindegyikőnkben meglévő kapacitás – ami ráadásul fejleszthető.

Kelly McGonigal, egészségpszichológus egyetemi oktató Az akaraterő tudománya címmel indított egy nyilvános kurzust a Stanford Egyetemen – minden várakozást felülmúló sikerrel. Nem véletlenül. 

Az emberek leggyakrabban hivatkozott érvei ugyanis, ha kudarcot vallanak valamilyen céljuk elérésében: „Nincs akaraterőm.” „Kevés az akaraterőm.”

De valójában mit üzennek – önmagunknak és másoknak – ezek a jól ismert mondatok? Fájdalmas hiányérzetet? Kétségbeesést vagy némi bűntudatot amiatt, hogy nem vagyunk képesek kezünkben tartani és irányítani a dolgainkat?  Tényszerű beismerését, hogy nehézségeink vannak az életünk irányításával? Vagy csupán mentséget a megvalósítatlan álmokra és a kudarcokra?

Akiknél igazi kétségbeesés, mély szomorúság vagy tárgyilagos elismerés van e mondatok mögött, azok számára jó hírünk van. Napjainkra bebizonyosodott, hogy az akaraterő nem a kiváltságosok vagy a szerencsések privilégiuma. Világossá vált, hogy az akaraterő mindegyikőnkben meglévő kapacitás – ami ráadásul fejleszthető. El kell ismerni, hogy az „akaraterő” mint szakkifejezés a legutóbbi időkig nem tartozott a pszichológia tudományos szótárának népszerű fogalmai közé. Néha ugyan fel-felbukkant egy-egy szerzőnél valamilyen összefüggésben, ám vagy nem került rá kiemelt figyelem, vagy hamar a „homályos, megfoghatatlan jelenségek” regiszterébe került, miután hol filozófiai, hol némi ezoterikus felhangot kapott. (Ráadásul, sokat rontott a fogalom imázsán, hogy a nácik 1934-es nagygyűlését „Az akarat diadala” c. propagandafilm mutatta be.) Úgy tűnik, hogy a természettudományos alapokat kereső pszichológus kutatók többsége számára sokáig nemcsak érdektelen, hanem kissé szalonképtelen is volt ez a jelenség.

Mi is valójában az akaraterő?

Az „akarat” fogalma mindenképpen valaminek az „uralására” utal. Egyfelől kinyilvánítása annak, hogy valamit megteszek, keresztülviszek a külvilágban a saját szándékaim szerint, akár tűzön-vízen át, akár mások ellenében is. Uralom, kézben tartom a helyzetet.  Másfelől azonban – és ez a fontosabb – annak a jelzése, hogy megvan a képességem a saját tetteim, vágyaim, gondolataim irányítására, sőt, van ehhez valamifajta erőm. Ha az akarat fogalmának ezt az utóbbi olvasatát végiggondoljuk, azonnal érezzük, hogy önmagunk uralása kell ahhoz is, hogy a külvilágra a magunk szándékai szerint hathassunk.  

Nem meglepő tehát, hogy a jelenség az önkontroll (önuralom), - komplexebben az önszabályozás – problematikájával összefüggésben lett nemcsak szalonképessé, hanem a tudományos kutatók számára nagyon is jelentőssé. Az akarat gyökerét ugyanis azok a folyamatok képezik, amelyek az emberré válás folyamatában eljuttattak bennünket ahhoz a különleges lehetőséghez, hogy ne csak ösztönösen legyünk autonóm lények, hanem az autonómiánkat tudatosan is megélhessük, és azt tudatosan működtetni is tudjuk: a magunk elképzelései, döntései szerint próbáljuk alakítani az életünket! 

Lássuk be, ez akkor is izgalmas lehetőség, ha komolyan vesszük a „szabad akarat” filozófiai – sőt akár természettudományos – megkérdőjelezését, és számot vetünk azzal, hogy valójában minden döntésünk és lépésünk bonyolult determinációs hálózatok függvénye, és az életünkre ható minden körülménynek bizony aligha lehetünk tudatában…

Miért vált fontos témává napjainkban az akaraterő?

Bizonyára több oka is van, de egyet bizton mondhatunk. Azáltal, hogy a 21. század embere hihetetlenül sok lehetőséggel és rengeteg „kísértéssel” találja szemben magát, egyre nehezebb feladat döntéseket hoznia, és egyre nehezebb a „kísértéseknek” ellenállnia. Ezért egyre fárasztóbbnak érezhetjük az életünk kézben tartását, és egyre gyakrabban érezhetjük úgy, hogy a gyeplőt elengedve sodródunk, és/vagy elcsábulunk.

Márpedig mindaz, amire az emberek többsége vágyik: pozitív irányba vinni az életét, sikeresnek, egészségesnek, a társak körében népszerűnek lenni – nagyobb mértékben múlik az akaraterőn (azaz az önuralom képességén), mint pl. az IQ-n.

Hogyan is néz ki a gyakorlatban az „akaraterő”?

Két irányban működik. Egyfelől abban segít, hogy valamit megtegyünk, másfelől viszont abban, hogy valamit ne tegyünk meg. Talán ezt a második formáját érezhetjük gyakoribb kihívásnak, hiszen oly sok csábítás van az életben, aminek nehéz ellenállni! Ráadásul, gyermekként olyan erősen működnek az azonnali kielégülést követelő ösztönkésztetéseink, hogy a legkorábbi szocializációs feladatot is az jelenti, hogy megtanuljuk: „ne tegyünk meg” bizonyos dolgokat. Ne együk meg az elsőnek kezünkbe kerülő ételnek vélt tárgyat. Ne üssünk, vagy törjünk-zúzzunk, ha korlátokba ütközünk. Ne vegyük el, ami a másé stb.

Ahogy az egyedfejlődés során is tanulnunk kell, hogy valamit ne tegyünk meg, vagy legalábbis ne azonnal cselekedjünk, ennek a késleltetési képességnek az elsajátítása az evolúciós fejlődés egy pontján is prioritást élvezett. A valamikori őseink agya nem véletlenül huzalozódott úgy, hogy ne csak a gyors ösztön-kielégítést biztosítsa, hanem a késleltetés képességét is támogassa! Bármennyire is hasznosak ugyanis az azonnali kielégülést biztosító ösztönkésztetések, számos helyzetben mégsem célravezetőek. Aki éhségében bármit megevett, az bizony bele is halhatott. Aki agresszíven lépett fel egy fajtársával szemben, vagy elvette annak a párját anélkül, hogy gondosan mérlegelte volna az erőviszonyokat, komolyan pórul járhatott. A természetes kiválasztódás révén azok az egyedek maradtak fenn többen, akik le tudtak mondani az azonnali – és veszélyei miatt kerülendő, avagy szociálisan tilalmas - cselekvésről. Ráadásul arra is képesek voltak, hogy amit nem tudtak azonnal elérni vagy megszerezni, azért a célért „kitartsanak”.

„Fejlődési termék”, avagy tanult képesség?

A személyiségfejlődés elméletei elég egyértelműen állítják, hogy az akarat megjelenéséhez éntudatra van szükség. A fejlődési szakaszok meghatározása révén méltán híressé vált Erik Erikson szerint az „akarat” a testünk feletti kontroll elsajátításával jelenik meg, az éntudattal szoros egységben, igen korán, az egyedfejlődés második szakaszában. 2-4 éves kor körül van a kritikus időszaka. A gyermek ilyenkor tapasztalja meg, hogy szabályozni tudja önmagát, de megtanulja bizonyos külső követelmények elfogadását és a céljainak megfogalmazását is. Akarat és éntudat egymással szoros kölcsönhatásban fejlődnek, egymást feltételezik. Ebből az is következik, hogy amennyiben a szülők, nevelők túl erőszakosan kényszerítik a gyermeket önmaga fegyelmezésére, eleinte csak erős lázadást, vagy éppen szorongást válthatnak ki belőle. Így előfordulhat, hogy a szigorú, „poroszos” nevelési elvek – még ha jó szándékúak is – az egész személyiség fejlődését tekintve nem feltétlenül vezetnek pozitív végeredményhez.  Talán megedződik a gyermek akaratereje, ám sérülhet az én-élménye. Ilyenkor előfordulhat, hogy az akaraterejét a későbbiekben a szorongása kompenzálására, esetleg a mások feletti uralomra használja ahelyett, hogy tisztán valamifajta számára – és nem az őt fegyelemre kényszerítő nevelő számára – örömet okozó teljesítménybe kanalizálná. Sajnos néha látunk olyan sorsokat, ahol a gyermek eleget tesz ugyan az „ostorral kikényszerített” szülői elvárásoknak és eközben hatalmas akaraterőre tesz szert, ám amiért az akaraterejét latba vetette, azt nem érzi sajátjának, az nem teszi maradéktalanul boldoggá, ráadásul a szüleivel való kapcsolata is törést szenvedhet. Ilyenek pl. azok a „pályaelhagyók”, akik kívülről nézve roppant sikeresek, ám egyszer csak mindent odahagynak – még ha nagy árat fizetnek is ezért.  

A kemény önfegyelemre nevelés akkor lehet gyümölcsöző, ha tekintetbe veszi a gyermek személyes adottságait, ráadásul pozitív – a gyermek számára is vonzó – hosszú távú célok kialakításával kapcsolódik össze. Ilyenkor a szigorú módszerekkel nincs semmi baj. Ha egy gyermekről korán kiderül, hogy kiváló fizikai adottságai vannak pl. az úszáshoz, akkor lehet, hogy eleinte lázadozni fog a korai keléssel járó edzések ellen, de egy ponton azután maga az úszás válik számára olyan örömforrássá, hogy a kemény önfegyelmet igénylő edzéseket egyre kevésbé érzi majd külső kényszernek. Ha az úszás öröméhez ráadásul még teljesítmény-sikerek is társulnak, akkor reménytelivé válnak a hosszú távú célok, és azok tovább táplálják az akaraterőt. (Egy másfajta konkrét sport-példaként lásd akár a Polgár lányokat).

A „szelídebb” önkontrollra (kitartásra, önfegyelemre) nevelés a gyermek életkori sajátosságaira apellál, és pl. a szerepjátékokra építve fejlesztheti az akaraterőt. Egy fegyelmezetlen, kitartásra képtelen fiúcska esetében pl. hasznos lehet a „katonásdi”, ahol neki kell hosszasan „őrt állnia”, vagy a „körletét rendbe raknia” stb.

Mikor és miért fogyhat el az akaraterő?

Akaraterőnk is „kimerülhet”, hiszen sokfajta szervi működés és cselekvés használja ugyanazt az erőforrást – a stresszes helyzetek különösen sok energiát használnak. Ha túl sok olyan teendők van, amelyek mindegyike akaraterőt igényel, akkor egy idő után már nem fog megfelelően működni. Ha valakinek komoly önuralmába kerül, hogy kibírja a főnökét, vagy minden akaraterejét össze kell szednie, hogy elvégezze a munkahelyi feladatait, estére már nem marad ereje, hogy továbbra is fegyelmezze magát. Így azután kevésbé fog tudni ellenállni a lefekvés előtti nassolásnak, vagy a veszekedésnek otthon a családtagokkal.

Mi kell az akaraterő működtetéséhez?

Természetesen „tüzelőanyag”, méghozzá glükóz (egyfajta cukor) – ahogy minden szervünk és cselekvésünk működéséhez is. Csakhogy nem az „édességbombák”, hanem az olyan lassan felszívódó ételekből nyert glükóz az igazán hasznos, mint a zöldségek, magvak, nyers gyümölcsök, hal, hús, sajt stb. Kár, hogy az egészséges életmódot propagáló szakemberek főleg csak a testi funkcióink (szívünk, ereink, a fizikai fittségünk) épségének megőrzésére hivatkozva propagálják az ilyen ételeket. Pedig éppen azt volna fontos hangsúlyozni, hogy az egészséges táplálkozás szükséges magához az akaraterőhöz is – ami alapfeltétele az egészséges életmódnak!

Hogyan töltődhetünk fel az akaraterőhöz szükséges energiával?

A megfelelő táplálkozáson túl segíthet az elegendő, nyugodt alvás. Nem véletlen, hogy egy kipihent éjszaka után reggel legmagasabb az önkontroll-szintünk. Persze segíthet a relaxáció, a meditáció, sőt, az aktív pihenés is: pl. a fizikai erőnlétet támogató testmozgás, vagy akár egy jóleső séta. Ezért is érdemes felelősségteljes döntéseink vagy a hosszú távú céljaink szempontjából legfontosabb teendőket ilyen „akarat-energiával” feltöltött időszakokra időzíteni! Baumeister és Tierney, valamint a fentebb már emlegetett McGonigal az akarat és az akaraterő-ösztön témájáról írt könyveikben számos érdekes példával világítják meg, milyen viselkedéses következményei lehetnek, ha rosszul időzítjük az akaraterőt igénylő feladatokat. Baumeisterék egy érdekes története pl. bírákról szól, akiknek szabadlábra helyezési kérelmekről kellett dönteniük.  Kiderült, hogy amint kezdtek éhesebbek és fáradtabbak lenni, egyre kevesebb kérelmet hagytak jóvá. Vagyis pechjük volt azoknak a fogvatartottaknak, akiknek a kérelméről az ebéd előtti időszakban döntöttek: azok nagy részét ugyanis elutasították. Ebéd után azután ismét megnőtt a jóváhagyott kérelmek száma. A bírák ugyanis a szakmailag és morálisan felelősségteljes döntéseikben kerülni igyekeztek a legkisebb kockázatot is olyan napszakban, amikor „lemerült” az akaraterő-energiájuk.

Az akaraterő növelésének néhány fortélya

Az evolúciós fejlődés ajándékaként ma már mindannyian rendelkezünk az önkontroll – az akarat – agyi bázisával. Azt is tudjuk, hogy az akaraterő kibontakoztatásának van egy igen kedvező korai időszaka. De mi van azokkal, akik ebben a korai életszakaszban elmulasztják megtanulni az akaraterő működtetésének képességét? A kérdésre megnyugtató választ adhatunk: Azok is növelhetik az akaraterejüket, akik ehhez viszonylag későn fognak hozzá. Azzal mindenképpen számot kell vetnünk, hogy az akaraterő „edzéséhez” szükségünk van éntudatosságra és önismeretre.

De hogyan kerülhetjük el az akaraterőnket gyengítő csapdákat, amelyeket akár a külső környezetünk, akár a saját elménk állít?

  • Ha például valami rossz szokásunktól, függőségünktől (pl. dohányzástól, nassolástól) szeretnénk megszabadulni, bevethetjük azt a trükköt, hogy megnehezítjük magunknak függőségünk tárgyához való hozzáférést – pl. nem tartok otthon cigit/édességet. Ha megkívánom, várok legalább 10 percet, míg lépéseket tennék, hogy beszerezzem. Ha kéznél van, várok 10 percet, amíg kibontom stb. Az elodázások azért lehetnek hasznosak, mert az agyunk átértékeli a vágy tárgyának vonzerejét, ha azt nem kapjuk meg azonnal. Ha képes vagyok egy órát késleltetni, talán már nem is fogom annyira kívánni! 
  • Kimutatott tény, hogy az akaraterő növelésében igen nagy szerepe van a társak hatásának. Ezért érdemes olyan társak közelségét keresni, akiknek hasonlóak a céljai – ami ráadásul fejleszthető. Önmagunk uralása kell ahhoz is, hogy a külvilágra a magunk szándékai szerint hathassunkés értékei, mint az enyémek. Ha pl. az alkoholról szeretnék leszokni, ne a kocsmai barátokkal töltsem az időmet, hanem olyan emberek között, akik maguk nem alkoholizálnak!
  • Tegyük tudatossá, hogy az üzleti világ nagyon jól ismeri az emberi agy gyarlóságait, ezért ügyes trükkökkel próbálja kijátszani az akaraterőnket! Pl. jó, ha tudjuk, hogy az igen bőséges kínálat nemcsak a vágyainkat kelti fel, hanem azzal is gyengíti az akaraterőnket, hogy folyamatosan választási döntésekre kényszerít. Hogy ezt elkerüljük, készítsünk bevásárlási listát, és csak a listán szereplő termékekre figyeljünk!

 

Share

Ez is érdekelhet

A lelki gondokat nemcsak a testi adottságokkal való elégedetlenség okozhatja! Vannak, akik ruházatuk és hajviseletük miatt érzik kellemetlenül magukat, mert társaik ezekért...

Amennyiben egy gyerek életéből hiányzik a feltétel nélküli, biztonságot nyújtó időszak, elképzelhető, hogy egész élet

A diagnosztizáltan major depresszióban szenvedő gyermekek körében nagyon magas arányú az öngyilkos magatartás.

Hogyan is állunk a „valósággal”? Miért szeretünk néha olyasmiben hinni, aminek kétes a valóságtartalma?

Veled is előfordul, hogy órákon át latolgatsz egy viszonylag egyszerű kérdést, vagy hogy nem tudsz választani a lehet

Ha valaki mindig megmondja, hogy a gyereke mit és hogyan tegyen, akkor nem az önállósodás útján indítja el, hanem megtartja egy olyan, érzelmileg infantilis munkamódban, amit...