Jelenlegi hely

Sorscsapás vagy kihívás? Világjárvány 2020-ban

ma már elég pontosan tudható, hogy egy katasztrófa-eseménynél milyen emberi reakciók várhatók

A pandémia mind pszichológiai, mind jogi értelemben katasztrófa-eseménynek minősül, hiszen egy váratlanul megjelenő, és igen nehezen befolyásolható esemény, ami olyan mértékben jelent fenyegetést igen sok ember életére, egészségére és életvitelére, hogy a hatásait a szokványos módon kezelni már nem lehet. Pszichológiai értelemben nem elegendőek az átlagos stressz-kezelő megoldásaink, jogi értelemben pedig a veszély elhárítása, valamint a károk enyhítése,” különleges intézkedések bevezetését, valamint az önkormányzatok és az állami szervek folyamatos és szigorúan összehangolt együttműködését, illetve nemzetközi segítség igénybevételét igényli”[1].

 

A jelenlegi koronavírus-járvány rendkívül kemény feladatok elé állította az orvostudományt, a gazdaságot, a politikát, és nem utolsósorban a pszichológia szakterületeit is. Bár aligha van az életnek olyan szegmense, ahol a világjárvány ne éreztetné a hatását, a helyzet kimenetele minden területen nagyban múlik azon, hogy az emberek milyen pszichés állapotban maradnak ebben a – várhatóan még hosszan tartó – katasztrófa-folyamatban.

A járvány felbukkanása illetve eluralkodásának folyamata olyan történéseket generál, amelyek megértésében és megértetésében, valamint a történések lelki és viselkedéses hatásainak kezelésében a katasztrófapszichológia ismeretanyaga és módszerei különösen  hasznosak lehetnek. Ennek a pszichológiai szakterületnek a perspektívájából ugyanis elég pontosan megítélhető, hogy a speciális sürgősségi pszichológiai ellátáson túl mikor milyen pszichológiai szakterület (a gyermekpszichológiától a szociál- és szervezetpszichológián, a tanácsadó vagy pedagógiai pszichológián át a klinikai pszichológiáig, stb.) intervenciójára lehet szükség. A katasztrófapszichológiai tapasztalatok és kutatások alapján ma már elég pontosan tudni lehet, hogy egy katasztrófa-eseménynél milyen általános emberi reakciók várhatók a kezdetektől a katasztrófa lecsengéséig tartó időszak különböző fázisaiban.  Alább a 2020-as világjárvány első fázisának tapasztalatait összegezzük

A 2020-as dráma első felvonása a nagyvilág színpadán

Bármilyen katasztrófahelyzet megjelenése a korábbi „rend” felborulásával jár, ezért először a biztonságvesztést éljük át, és az intrapszichés stabilitásunk – legalábbis időleges – felborulását. Az első reakcióink ezért a biztonságérzetünk és a nyugalmunk helyreállítását célozzák. Erre automatikusan magunk is törekszünk, de van, akinek ehhez külső segítség kell.

Vegyük sorra, hogy milyen emberi reakciókkal találkoztunk a koronavírus járvány kialakulásának legkorábbi időszakában.

  • Először izgatottá (talán kissé szorongóvá) és érdeklődővé váltunk: a figyelmünk beszűkült a járvánnyal kapcsolatos hírekre. A lehető legtöbb információt szerettük volna beszerezni arról, hogy merre terjed, és persze arról is, hogy milyen jellegű és mennyire veszélyes tünetekkel jár. A pontos és hiteles információk ugyanis szorongás-csökkentő hatásúak, és azt az érzetet keltik bennünk, hogy minél többet tudunk, annál valószínűbb, hogy kontrollálni tudjuk a helyzetet. A kezdeti hírek azonban nyugtalanítóak voltak. Komoly veszélyt jeleztek, ráadásul bizonytalanságot számos vonatkozásban. Érthető, hogy az emberek próbáltak legalább abba az információba belekapaszkodni, ami ténynek tűnt, mert nagyon nagy volt a belső nyomás mindenkiben, hogy gyorsan cselekedjen, gyorsan „védekezzen” – azaz ha csekély mértékben is, de a kezébe vegye a kontrollt. Mi mindent próbáltak tenni? Meglepően sokan menekülni próbáltak arról a helyről, ahol a legtöbb fertőzést detektálták. Olaszországban délre menekültek a gócpontnak tartott északi városokból, Magyarországon pedig a veszélyesebbnek tűnő nagyvárosokból menekültek az emberek a kora tavasszal viszonylag néptelen balatoni és egyéb vidéki nyaralóhelyekre. Úgy tűnik, mintha ez a menekülési reakció logikus, bölcsen átgondolt lett volna. Ám valójában nem a gondolkodás irányította az emberek ilyetén döntését, hanem sokkal inkább az érzelmek – legfőképpen a félelem. Egy nagyon ősi ösztön volt itt a legfőbb mozgatórugó: a menekülés ősi ösztöne. Ez az idegrendszerünknek a veszélyre, fenyegetettségre adott „üss vagy fuss” (támadj vagy menekülj) életmentő parancsa, amit nem a magasabb szintű gondolkodási funkciók, hanem az agy kéregalatti területei vezérelnek. Nyilván megjelent a menekülés magasabb mentális műveleteken alapuló átgondolása is – de messze nem olyan erőteljesen és pontosan kidolgozottan, hogy azt mondhatnánk: alapos megfontolás következménye volt a gyors csomagolás és elutazás a fertőzés tényleges vagy feltételezett gócpontjaiból.
  • A mohó információszerzési igényben is meglehetősen sok az ösztönös elem, amit egyértelműen a félelem és a bizonytalanságérzés generál. Elég jó mutatója a háttérben meghúzódó erős félelemnek, ha valaki egész nap a híreket figyeli: szinte kényszeresen csatornáról csatornára váltva, miközben más – nem a járvánnyal kapcsolatos – információk nem érdeklik, azok nem tudják elterelni, vagy lekötni a figyelmét.
  • Ösztönös (és automatikus) reakció volt többeknél, hogy próbálták tagadni a vírusveszély tényét. Ezt a pszichológiai elhárító mechanizmust (a tagadást) azért volt könnyű előhívniuk, mert a koronavírus-fertőzés nem jár olyan látványos és azonnal megjelenő tünetekkel, mint hajdan pl. a hírhedett pestis vagy lepra. „Nem látom, tehát nincs”.
  • Egy további ösztönös reakció volt a bevásárlási pánik. Elemi életösztön, hogy amikor beláthatatlan ideig tartó veszélyhelyzet fenyeget, akkor az alapszükségletek kielégítését szolgáló javakból (élelmiszer, higiénés termékek) szeretnénk bebiztosítani magunkat, azaz tartalékot felhalmozni. Ráadásul még élnek annak a nemzedéknek a tagjai, akiknek közvetlen tapasztalataik vannak arról, mit kellett tenni háborús időkben vagy egyéb nélkülözési időszakokban. Több generációs tapasztalati bölcsesség hagyományozódott így át a családokban, és ez most automatikusan aktiválódott. Groteszk volt a jelenség, de mivel kevés információ volt az ellátási biztonságról, volt benne némi ráció is.
  • Az emberiség fejlődése során az egyre magasabb mentális műveletekkel végzett megismerés kulcstényezővé vált a veszélyhelyzetek kezelésében. Az ad biztonságot, és az tesz cselekvőképessé, ha tudjuk, hogy mi, hogyan és miért történik. Katasztrófák mindig is voltak az emberiség történetében. Ősi kultúrák semmisültek meg, és százezrek haltak meg földrengések, cunamik, vulkánkitörések, vagy éppen járványok következtében. 

A katasztrófa-eseményeket mindig meg akarták magyarázni a túlélők, és ez most sincs másként. Az ókortól kezdődően főként sorscsapásnak, a világ rendjét irányító/befolyásoló erők/természetfölötti hatalmak büntetésének fogták föl ezeket a pusztító eseményeket, és a túlélők magukat ostorozták az isteni törvények megszegését jelentő bűneik miatt. Ám vegyük észre, hogy már az ilyen típusú ok-tulajdonításból is a „kontroll” lehetősége következik, hiszen egyértelmű a dolog logikája: ha vezekelünk, és betartjuk a felsőbb hatalmak törvényeit, akkor legközelebb talán elkerülhetünk egy hasonló súlyos büntetést.  Az ok-tulajdonítással így lényegében már megjelenik az esély a védelmet jelentő cselekvésre. Amikor pedig a védekezésnek, vagy a katasztrófa megelőzésének aktív formáit is kezdték felismerni az emberek, akkor sorscsapás helyett kezdték kihívásként értelmezni a katasztrófa-eseményeket. A járványok esetében már a 13. században is a fertőzöttek elkülönítése volt a védekezés egyik eszköze. Vagy ún. leprosoriumokat hoztak létre (a városfalon kívüli falvakat pl. a leprásoknak), vagy a karantént alkalmazták, ami a fertőzöttek lakóterületének lezárását jelentette. (Már 1374-ben volt karantén például 30 napig Velencében, Pest és Buda pedig 1738-ban a pestis miatt még egymás ellen is vesztegzárral védekezett). Annak felismerése nyomán pedig, hogy a járványok a higiénés viselkedéssel vannak összefüggésben, kezdett kiépülni a közegészségügyi rendszer.

Ezek a tapasztalatok úgy alakították az emberek önképét, hogy a felsőbb erők törvényeinek engedelmeskedő, a pusztító hatások ellenében – közösségben – cselekvő ember az, aki méltó a túlélésre.  

Már az ókortól vannak írásos adalékok arra vonatkozóan, hogy a katasztrófákat túlélő, „a világ rendjét tisztelő és küzdő” embert felmutató értelmezések hogyan épültek be az emberiség egyetemes narratívájába.

Napjainkban is megjelenik – időnként már-már transzcendens felhanggal – hogy a katasztrófák oka az ember és a természet közötti harmonikus viszony megbomlása, amiben az embernek komoly felelőssége van. Ökológiai nézőpontból a globalizáció és klímaváltozás negatív következményeiért (mint pl. a katasztrófákat előidéző szélsőséges időjárás, vagy a biológiai kártevők elterjedése) tartható felelősnek az ember, aki – kizárólag gazdasági érdekeket szem előtt tartva – az ökológiai rendet megbontva, azt nem tisztelve idézett/idéz elő szinte már visszafordíthatatlannak tűnő pusztulást. Ebben az értelmezési keretben olyan jelentést is kaphat a mostani világjárvány, mint ami „pozitív intő jel az emberiség számára”, hiszen visszafogta a globalizációs tendenciákat, csökkentette a környezetszennyezést, ráadásul ráébresztheti az emberiséget korábbi életmódjának hibáira. Ebből az olvasatból a pandémia az emberiség sorsfordító narratívájaként kezd megjelenni, aminek fő üzenete: radikális életmódváltásra – megújulásra – van szükség, különben az emberiség a végső pusztulás felé halad.

Úgy tűnik, a 2020as világ-dráma első felvonása után sok tanulsággal és sok kérdőjellel gördült le a függöny.  A zavarodottság, a regresszív (érzelmi alapú) döntések és tettek sorozata, valamint az emberiség nagy katasztrófa-narratíváinak feléledése tetten érhető volt ebben a szakaszban. Ám ezeket a történéseket sok hétköznapinak tűnő, de nagyon is figyelemre méltó tett és vélekedés modulálta – többnyire pozitív irányban. A dráma második felvonása már elkezdődött, így már látszik valami kevés arról, hogy a konstruktív irány győz-e, vagy újabb regresszív szakaszba fordul-e a járvány keltette válság.


[1] 1999. évi LXXIV. tv. 3. § e

Share

Ez is érdekelhet

A kétezres évek eleje óta a férfiaknál csaknem öt, a nőknél három évvel nőtt a születéskor várható élettartam

Mit tehetünk, milyen módszerek állnak rendelkezésünkre, ha egészségünket meg akarjuk tartani?

Az akaraterő egyfelől abban segít, hogy valamit megtegyünk - másfelől viszont abban, hogy valamit ne tegyünk meg.

Noha a magyarban nincs széles körben elterjedt kifejezés a jelenségre, nekünk is ismerős lehet.

A sikeres alkalmazkodás során új képességekre tehetünk szert, nagyobb önismeretet és komoly sikerélményt nyerhetünk.

Milyen az anyagi stabilitásunk, a megélhetésünk, a jövőnk, mit hagyományozhatunk gyermekeinkre? Ennek megfelelően biztonságot vagy bizonytalanságot élhetünk át.