Jelenlegi hely

2020 – egyenlőség az esélytelenségben

A járvány véletlenül és nem várt módon olyan leckét ad esélyegyenlőségből az épek társadalmának, amire eddig nem volt példa

2020 márciusának idusán egyik reggel arra ébredtem, hogy a világ megváltozott,  a magyarországi esélyegyenlőség szűk gyermekcipőben feszengő vízhólyagos lába átlépett az össztársadalmi esélytelenség egyformán szorító csizmájába.

2020 márciusának idusán egyik reggel arra ébredtem, hogy a világ megváltozott,  a magyarországi esélyegyenlőség szűk gyermekcipőben feszengő vízhólyagos lába átlépett az össztársadalmi esélytelenség egyformán szorító csizmájába.

Groteszk és abszurd módon, a koronavírus járvány rettenetes társadalmi hatása a részleges kijárási korlátozással és egyéb megszorító intézkedésekkel az ép emberek esélyegyenlőségének rovására megnyirbálta az életszínvonalukat, így soha nem látott módon csökkentette az ép és a sérült emberek közötti esélyegyenlőségi rést.

A koronavírus járvány véletlenül és nem várt módon olyan leckét ad esélyegyenlőségből az épek társadalmának, amire eddig nem volt példa, amire eddig egyetlen kormány és a harminc éve tartó megfeszített érdekvédelmi munka sem volt képes, világosan mutatja meg mindenki számára, hogy a sérült embereknek az akadálymentesség, inkluzív és önrendelkező élet hiánya miatt milyen is volt az élet: hasonló ahhoz, mint amit most Magyarország majd minden állampolgára kényszerűségből átél.

Nálunk a sérült emberek jellemző része kényszer-munkanélküli vagy munkakerülő, mert esélye sincs a nyílt munkaerőpiacon képzettségének megfelelő módon elhelyezkedni. Nem is olyan régen a sérült emberek munkanélküliségi rátája a reciproka volt az épekének, ez ugyan sokat változott, de nagyon sok sérült ember manapság is Tótéknál van dobozolásra ítélve.

Nálunk a sérült ember kényszer-tisztességes, mivel az ügyvédi irodák, ügyészségek, bíróságok és büntetésvégrehajtó intézetek jellemző része nem akadálymentes – azaz a sérült ember, ha egy kis esze van, kerüli a bűnözést. A sérült ember néha ugyan eljátszadozik a bankrablás gondolatával, de az első lépcsőnél visszatér a tisztesség verejtékesen nyugodt talajára. A sérült ember kényszer-csöves, legalábbis némelyek szemében, mert a groteszk módon sokszor a hajléktalanok és a kocsmák körül rajzó alkoholisták tartják leginkább egyenértékű embernek, a sérült ember unalommal vegyes borzadályt érez, amikor a koldus tőle nem kér pénzt, a hajléktalan újságot áruló torzonborz ember visszahúzza a karját, neki nem akar eladni újságot, a templomban nem dugják orra alá a perselyt.

Nálunk a sérült emberek egy része kényszer-otthonülő, életen át tartó karanténban sínylődő, mert sokan nem tudják saját erőből elhagyni lakhelyüket. Persze, erről sokan maguk tehetnek, hisz nem hozzák meg a legnehezebb döntést, a kényszer-költözést, igaz ezen a területen sem kapnak sok segítséget, akadálymentes albérlet a fehér hollónál ritkább, a holdgyémántnál drágább, és hát melyik sérült embert vet fel annyira a pénz, hogy úgy vegyen és alakíttasson át lakást, hogy még a régiben lakik? Sokszor, amikor kimerészkedik, a buszon az utasokkal közelharcot kell vívnia az élettérért, az ellenőr átnéz rajta, a sofőr csak őt tegezi le sztentori hangon, jelenléte az utasok közt vákuumot generál.

Nálunk a sérült ember kényszer-ateista, mert a templomok, kápolnák, körmenetek, sekrestyék, kolostorok nagy része nem akadálymentes. Azon szerencsés vallásos sérült emberek, akik tudnak templomba járni, lelkük mélyén azért imádkoznak, hogy a mennyek országa legalább akadálymentesebb legyen Isten földi házainál.

Nálunk a sérült ember gyakran kényszer szingli vagy remete, mert nem nagyon van, ahol ismerkedjen, ha mégis a végén ufo lévén többnyire egy másik hasonló ufóval köti össze kerekét, hallókészülékét, fehér botját. Valamint önjelölt prűd is, mert a gogo-bárok, night-club-ok, békebeli bordélyházak és az ezekhez hasonló élőhúst és gyönyört nem kevés pénzért áruló műintézmények legnagyobb része nem hozzáférhető, ha mégis, gyakran kinézik onnan, ha egyáltalán beengedik.

Nálunk a sérült ember kényszer-fogyókúrázó, mert a piacok, sarki fűszeresboltok, éttermek jelentős része nem akadálymentes, és bizony kényszer-absztinens is, mivel a lebujok, kocsmák, szórakozóhelyek, pubok nagy része elérhetetlen számára, ha mégis, akkor bent ül és mazochista módjára kétszer is meggondolja, hogy igyon-e alkoholt és ha igen mennyit, mert a magyarországi kocsmák nem az akadálymentes mosdójukról híresek. Persze sokszor a sérült ember is elfeledkezik két fogás közt a világ többi részein éhen és szomjan haló emberekről. Na, nem azért, mert rossz lenne, még csak nem is azért, mert rosszat akarna, és még azért sem, mert nem akarna segíteni vagy mert nem ismerné őket és problémáikat, hisz itthon is találkozik velük mindennap az aluljárókban, az újságok hasábjain – nem, inkább azért, mert a világ fájdalmának, nélkülözésének, szegénységének egy hétmilliárdod része lesújtja, az egyébként is nehéz életét pokollá tenné. Nem, inkább jöjjön a második fogás, majd a desszert ebéd után, esetleg majd holnap fogok foglalkozni a kint maradottakkal, a háromlábú kutyával, a hajléktalannal, a csövessel.

Nálunk a sérült ember, legalábbis fejben, fonák módon kényszer-egészséges, mert a rendelőintézetek, háziorvosi rendelők, kórházak nem, vagy csak részlegesen akadálymentesek, hozzáférhetők, mindent megtesz, hogy állapotához mérten egészséges maradjon, ne kerüljön be egyik világszínvonalú ispotályba se.

Ugyanakkor a sérült ember kényszer-lusta is, mert parasport, mint tömegsport nem létezik nálunk, csak para-versenysport, abból is leginkább azok a sportágak, amelyeket a mindenkori kormány érthetetlen algoritmus alapján támogat. Elenyésző számú sérült embernek van lehetősége vagy engedheti meg magának, hogy az egészségéért, a testi és lelki javulásáért sportoljon. Ennek egyik oka, hogy míg az ép ember cipőt húz a lábára és kimegy futni, vagy bringára pattan, vagy kimegy a gyönyörű természetbe túrázni vagy úszni egyet a tóban, addig a parasport bármely ága technikai sport, ami köztudottan sok időbe, pénzbe, szervezésbe kerül. A sérült ember beleütközik az ingyenesen használható új sportlétesítmények hiányába és az akadályozott és egyúttal méregdrága meglévő létesítményekbe. Végezetül a Parasport Napján, akárcsak az évente megrendezett és megünnepelt Akadálymentes Turizmus Napján, a sérült ember a parasport és akadálymentes turizmus napját legalább megünnepelheti, ha már nem létezik.

Nálunk a sérült ember természetgyűlölő, mert a nemzeti parkok, kilátók, barlangok, tavak és folyók, erdők-mezők számukra gyakorlatilag hozzáférhetetlenek. Többnyire otthonülő, mert a szálláshelyek hétköznapi ember számára megfizethető szegmense, de olykor még az ötcsillagos luxusszállodák sem akadálymentesek. Egyéb választás híján a sérült ember nem szereti a középkori terek, kastélyok, várak, erődök, tornyok hangulatát, mert nálunk a műemléképület szent és rámpával sérthetetlen, és mint olyan, az ép emberek játszótere. Gyakran szemére vetik, hogy az egri minaret mellé csak nem akarhat liftet. Oda talán valóban nem, bár vannak olyan megátalkodott országok, ahol még a minaret sem élvez kivételt, de a diósgyőri vár előtt azért sóváran mereszti a szemeit, hallgatja fülét hegyezve a középkori várjátékokat. Előfordul, hogy ha a sérült ember munka vagy szórakozás miatt elutazik, autóban alszik, mert nincs akadálymentes szálláslehetőség, ami van, az számára megfizethetetlen. Kevesen vállalják, nehéz döntés kérdése az utazás, amelyik sérült ember nem vállalja a félnomád életet, vagy éppenséggel nem veti fel a pénz és/vagy nincs állandó ép társa/barátja/rokona/kísérője, nem sok helyre utazhat kis hazánkban.

Nálunk a sérült ember inkább otthon hallgat zenét, mert a pinceszinti zenei klubok, koncertek helyszínei jellemzően nem hozzáférhetők. A bent tomboló közönség és a művészek belegabalyodnak a fejükben tornyosuló, áthághatatlan akadályokba, olyannyira, hogy néha megfeledkeznek a kinti, lehajtott fejjel ácsorgó, némán állingáló, egy-egy foszlányt, a felnyíló ajtó résében egy villanást örömmel elkapó emberekről, megfeledkeztek róla.

Nálunk a sérült ember kényszer ezermester, néha csak mekkmester, mert majd mindannyian használnak valamilyen egyszerű vagy éppenséggel bonyolultabb segédeszközt, és az országban csak néhány ponton, többnyire a megyeszékhelyeken van speciális szervíz.

És végezetül nálunk, ha nagyon nem muszáj, a sérült ember inkább meg sem hal, szíve szerint inkább kárhoztatná önmagát a kényszer-örökéletre, mert a patológia, ravatalozó, temető sem akadálymentes. Ha mégis eljön a pillanat, titkon reméli, hogy odaát, ha egyáltalán létezik olyan, nem lesz semmilyen korlátja és önfeledten futkározhat a napfényes öröklétben.

Sok sérült ember régóta gondolkodik azon, hogy radikális lépést kellene tenni az inkluziv és önrendelkező élet, az akadálymentesség érdekében. Sokuknak sír a lelke, amikor az országban alig talál kerekesszékkel, bottal, mankóval, nem látó szemmel, nem halló füllel, nem pengeéles elmével, babakocsival és pufók angyalkalábbal vagy éppenséggel hófehér hajjal hozzáférhető helyet.

Lát lassuló döcögős változást, visszatekintve az elmúlt évtizedekre lát politikusokkal és civilekkel, építészekkel és nem-építészekkel, sérültekkel és épekkel vívott nagy vértelen szó és papír-csatákat. Reggelente olyan komoly kérdések is motoszkálnak benne, hogy minek egyáltalán dolgoznia, ha a pénzéért úgysem kapja meg ott és azt, amit mások, minek diplomázzon le és egyáltalán minek törje magát, amikor a kézzelfogható eredmények és tapasztalatok siralmasak. Elkopik a nyelve és összezsugorodik az agya az állandó érzékenyítésbe, magyarázásba, magyarázkodásba és aztán a végeérhetetlen szabadkozásba.

Minek a törvény, ha jogunk és esélyünk csak papíron létezik? Könnyebb lenne belenyugodni és feladni, ha nem lenne esélyegyenlőségi törvény és építési törvény és alkotmány és parlamentáris demokrácia, mert akkor senkit nem lehetne hibáztatni, senkin nem kellene számon kérni semmit, de van, mindez létezik nálunk. A sérült ember majdhogynem megszokta, hogy némely elmebeteg, hamis, álszent politikus és hivatalnok folyton az arcába hazudik, unja, hogy a sérült embereknek csak elvi joga és kötelezettsége van, esélye viszont szinte semmihez.

Felháborítja, hogy a sérült embernek kétszer kell bizonyítani, kétszer annyit kell küzdeni. Ha sikeres a harcban és eléri az általa kitűzött célt, szánalmas paprikajancsiként tévében mutogatják. Ha sikeres, épek és sérültek egyformán irigykednek rá, megbélyegzik, elítélik: persze, könnyű ennek. Ha elbukik, sajnálattal vegyes hangon lesajnálják, elássák, nyakára hágnak, ha lassan beszél szavába vágnak, ha nem lát, hangosan üvöltenek vele, ha nem hall, kézen fogva vezetik ki a teremből. Felháborítja, hogy egyes emberek a sérültségből a sportban, közéletben, magánéletben pengét kovácsolnak, láthatatlan virtuális kardot, amellyel észérvek és elméjük fogytán veszettül vagdalkoznak, miközben sokakat levágnak és eltipornak.

Mégis sokan vagyunk, akik a dolgokat másképp gondoljuk, látjuk és láttatni akarjuk, mi, akik jobbítani szeretnénk ezt a világot, a magunkét és a másokét, a mi egyetlen világunkat, harcolunk még úgy is, hogy a láthatatlan és érthetetlen ellenfél gyakran számosabb avagy hatalmasabb minálunk. A sérült ember szereti a kétszeresen vesztes helyzeteket, még úgy is, hogy elmarad a taps, leég a függöny és nincs pénz rámpára. mert innen szép a győzelem. A sérült embernek van néhány igazi jó barátja és segítő családja, egyébként már rég feladta volna, akkor tényleg úgy érezné, hogy nem érdemes küzdeni.

Minden sokkal könnyebb, hogy a sérült ember nincs egyedül a világban, nem annyira siralmas és unalmas az élete, így nem érzi magát úgy, mint az ártatlanul életfogytiglanra elítélt rab, akit bár sokan és szeretettel látogatnak, de amikor az idő lejár, mégis csak önmaga marad a cellában. A sérült ember cellája igen tágas, mert neki a város, a világ a börtöne, az akadályozottság a fogvatartója, és egyelőre innen nincs szabadulása. Sérült emberként olyan bűnökért kell bűnhődnie, melyeket nem követett el, ennek ellenére rég megbánt már mindent, jobb ember lett, megtanulta a leckét, kéri, hogy helyezzék már szabadlábra, mégis csattan a pecsét: megtagadva!

Vannak a földön olyan helyek, ahol ez a cella tágasabb, rugalmasabb, zöldebb, gazdagabb, amerikaibb, nyugateurópaibb, komfortosabb, akadálymentesebb, néhol olyannyira teljes az illúzió, hogy már szinte nem is cella, karcer, börtön. De mi innen szeretnénk eltávra menni, ebből a magyar fogdából, múzeumba, kávéházba, egyetemre, könyvtárba, kuplerájba, karavánszerájba, fegyházba, postára, tengerpartra, hegyekbe, mindegy, csak ki a négykerekes fal közül, itthon, Magyarországon.

A léc nagyon magasra van téve, de mi sérült emberek és a koronavírus járvány végeztével remélhetőleg a velünk élő, lélegző több millió ép ember emlékezni fog arra a néhány hónapra, amikor az élete nagyon sok mindenben hasonlított a miénkhez, és velünk együtt mindent megtesz azért, hogy a sérült embernek is legyen hazája, legyen hova megszülessen és meghaljon, és hogy a közötte lévő időt pontosan azzal és úgy tölthesse el, amivel az ép emberek.

Mert ezt szeretnénk, ezt akarjuk!

 

(A cikk megjelent a Humanitás c. lap áprilisi számában)

Share

Ez is érdekelhet

Ön gondolkodott már a szülői posztolás kockázatairól?  A gyerekekről való meggondolatlan posztolás súlyosan sértheti a magánélethez való jogukat, és sajnos gyakran alapot adhat...

Milyen lehetőségeket kínál a krízis a pedagógia számára és milyen feladatokat kell megoldani a korszerűbb oktatás meg

Olyasmit is képesek vagyunk megszokni, ami józan ésszel elfogadhatatlan.

Csak a legutóbbi évtizedekben „vették észre” az etológusok, hogy talán a macska-ember kapcsolatnak is lehetnek figyelemre- (és kutatásra) méltó rejtelmei.

A Magyar Pszichoanalitikus Egyesület tagjainak rövid előadásaival szeretne hozzájárulni ahhoz, hogy könnyebben eligazodjunk ebben a bonyolult és érzelmileg megterhelő...