Jelenlegi hely

„Ez a terhesség nem lesz olyan, mint amit képzeltem”

a járvány átírja minden tervüket

Jóval előbb és megrázó hirtelenséggel kell azokkal a kérdésekkel megküzdeni a leendő szülőknek, amelyek korábban a várandósság kilenc hónapjában szép fokozatosan jelentek meg, s nyilván lefutásuk a szülés után is más jelleggel bírt. A járvány átírja minden tervüket.

„Ez a terhesség nem lesz olyan, mint amit képzeltem” 

„De hiszen én nem úgy terveztem, hogy járvány idején leszek terhes!” – szakad ki sokakból a kétségbeesett mondat, hiszen arra készültek, hogy barátnőikhez, munkatársnőikhez, rokonaikhoz hasonlóan majd ők is felkeresik védőnőjüket, várandósgondozásra járnak, választanak maguknak egy orvost, szülésznőt, elolvasnak egy-két könyvet a témában, hogy felkészültek legyenek a szülésre és a gyermekvárásra. Sokan hallomásból tudták, mire számíthatnak, hogy zajlik majd a szülés, a korai gyermekágy néhány napja a kórházban, majd az otthonlét első néhány hete. Ehelyett a járvány átírja minden tervüket, és a várandósság fennmaradó szakasza egyfajta gyászmunkával telhet. A gyermekvárás amúgy is szenzitív időszakában jóval előbb és megrázó hirtelenséggel kell olyan kérdésekkel megküzdeni a leendő szülőknek, amely kérdések korábban a várandósság kilenc hónapjában szép fokozatosan jelentek meg, s nyilván lefutásuk a szülés után is más jelleggel bírt.

A perinatális időszakban, tehát a szülést megelőző hónapokban és az utána következő időben az öröm és várakozás mellett természetes érzelmi reakció a gyász. Különösen első gyermeküket váró pároknál tekintjük a perinatális időszakot egy normatív krízisnek, de a gyász valamilyen formában a második, harmadik gyermekek érkezésekor is jelentkezhet, hiszen „semmi sem lesz már olyan, mint volt”.

A pandémiára vetítve is megtaláljuk ezt az érzést, szinte minden, ami eddig megszokott medrében haladt, megváltozott, igyekszünk alkalmazkodni, újratervezni, erőforrásainkat felemésztheti az ismeretlennel való megküzdés. Veszteséget élünk meg, gyászolunk. A várandós párok azt is gyászolják, amilyen már nem lehet a várandósság, a szülés, és esetükben is megjelennek azok az érzelmi reakciók, amelyeket eredetileg Elisabeth Kübler-Ross írt le a hatvanas évek végén. A svájci származású pszichiáter öt szakaszt különített el, melyekhez aztán később David Kessler tett hozzá egy hatodikat. 

A gyermekvárás időszakát élő párok néhány hete még talán azt mondták maguknak: „Óh, hiszen ez minket nem fog érinteni” vagy „mire a szülés ideje eljön, ugyanúgy folyik tovább az életünk, mint ezelőtt.” A tagadásnak a szakaszát később a düh válthatja fel: „Miért nem kísérhet el a férjem az ultrahangra?”, „Nem kereshetjük fel szabadon a barátainkat, akiktől a ruhákat, a gyerekülést, a kiságyat örököljük”. Majd elérkezik az alkudozás időszaka: „Betartom a szabályokat és karanténban maradok, de utána ugyanúgy járhatok a vizsgálatokra és készülhetek a baba érkezésére”. Ezt követi a szomorúság: „Kilátástalan, hogy egyáltalán a szülésig vége lesz ennek az egésznek”, „Vajon a nagyszülők találkozhatnak egyáltalán a babával?” Mindezek után következik az ötödik szakasz, amelyben elfogadással tudunk viszonyulni a veszteséghez. Ekkora tud megjelenni egyfajta konstruktív gondolkodás is, a tervezés, alkalmazkodás a körülményekhez, melyhez nagyban hozzájárul a kontroll visszaszerzése is. A szakaszok nem feltétlenül lineárisan követik egymást, előfordulhat, hogy egyik-másik érzés visszatér, hullámokban törhetnek ránk egy korábban már meghaladott szakasz érzelmei. Aki már átélt gyászt és végigment az egyes szakaszokon, annak erőt adó lehet abba gondolatba kapaszkodni, hogy a veszteséget követő gyászfolyamat egyszer véget ér. S különösen azok számára lehet ez nagy hatású, akik megtapasztalták már a hatodik szakaszt, azaz az értelemadás szakaszát, amely új perspektívával gazdagít és a személyiség növekedéséhez vezet. Hasonlatos ez a poszttraumás növekedés fogalmához. Ebben a szakaszban rájöhetünk, hogy milyen jó sétálni, a természetben lenni, ezek mennyire segítenek kapcsolódni a növekvő magzathoz, a csend, a jó levegő, a légzés ciklikussága mind közelebb vihet a bennünk növekvő élethez. A szülésig hátralévő feladatokat szép sorban meg tudjuk csinálni, el nem olvasott könyveket elolvasni, készülni a gyermekágy időszakára úgy, hogy főzünk és a fagyasztóban felhalmozzuk az adagokat. A társas támogatás új formáit is felfedezhetjük: újra nagyokat telefonálhatunk, mint régen a vonalas telefon időszakában. Időt hagyva a beszélgetésnek, egyhelyben ülve, a másikra figyelve teljes figyelmünkkel. Magasabb rendű, személyiségünket megváltoztató élményekkel, érzelmekkel is gazdagodhatunk: hála, remény, szeretet. Bölcsességgel és elfogadással tekinthetünk az életünkre, miután megértettük: nem magától értetődik, hogy bárhova mehetünk, hogy egészségesek vagyunk, hogy velünk nem történhet semmi rossz. 

A veszteség tehát lehetőség is, amennyiben sikerült elsiratnunk azt a várandósságot, ami lehetett volna, új kapuk nyílnak meg, és olyan várandósság elé nézünk, amely viszont sosem jött volna létre, ha nincs ez a kényszerű helyzet. 

Share

Ez is érdekelhet

A kérdőívvel a hagyományos, az eltérő szerkezetű és a különleges igényű (ADHD, autista, sérült, SNI-s stb.) gyermekek családjainak igényeire...

Ha egy kisgyermek azt látja, hogy a szülőnek a biztonságot a mobilja jelenti, akkor hiába mondja neki anya vagy apa, hogy ne kütyüzzön, valószínűleg ő is nagyon akarja majd azt...

„Próbálná ki először az a felnőtt, aki kitalálta!”, „Szegény gyereket teljesen szétszakítják, sehol sincs otthon”.

„Repül a babaaaa!” Legtöbbünk látott már e felkiáltással magasba emelt, meglepett arcú babát boldog kispapáv

Mi a baj a mostani gyerekekkel? Egyrészt semmi.

Ha valaki mindig megmondja, hogy a gyereke mit és hogyan tegyen, akkor nem az önállósodás útján indítja el, hanem megtartja egy olyan, érzelmileg infantilis munkamódban, amit...