Jelenlegi hely

Túlélés extrákkal

„Nagyi, a csomagokat csak benn szabad kibontani, van bennük meglepi.”

Hogy éljem túl a mindennapokat, a bezártságot, hogy éljem túl az érintések hiányát? Ezekre a belülről feszegető kérdésekre szeretnék reagálni egy lélekerősítő történettel.

Orvos-terapeuta vagyok, három felnőtt korú gyermek édesanyja, és egy karanténba kényszerült, egyedül élő, nyolcvan feletti anyuka hatvanegy éves „gyermeke”. A vírus- és karanténhelyzet miatti „idegállapotok” érzékenyen érintik a bennem élő aggódó anyát, a szeretteit féltő családtagot, barátot és a pácienseiért felelős terapeutát. Hogy éljem túl a mindennapokat, a bezártságot, hogy éljem túl az érintések hiányát? Ezekre a belülről feszegető kérdésekre szeretnék reagálni egy hétköznapi, saját életből merített lélekerősítő történettel, amelynek követésével egyszerre segíthetünk önmagunkon és másokon.

Távgondoskodás szokványosan

Elsődleges cél persze maga a túlélés. Ehhez először is élelemre van szükségünk (még a „fényevő” nagymamáknak is). Vasárnaponként a nagyi leadja nekünk telefonos ételrendelését – csak egy kiló kenyér, egy liter tej, vaj meg egy kis gyümölcs –, majd hétfőnként, amikor mindenki home-office-ban van a gyerekekkel és ezért hétvégenként jár bevásárolni, szóval, amikor üresek a boltok, beosonunk az üzletekbe, megvásároljuk az általa listára vett élelmiszerek minimum ötszörösét, amit otthon adagokba osztva dobozolunk, csomagolunk és kiszállítunk. A futárszolgálat szerepét a fiam vállalta fel. Eddig ez ugye nem több, mint egy szokványos, más családoknál is alkalmazott, hétköznapi túlélési technika. De…

Túlélés extrákkal

A fiam megérkezik a nagyihoz. Felgyalogol az emeletre, mert a liftben tartható centikben mérhető távolság – szemben az ajánlott két méterrel – a fiatalokra érvényes módon is nevetségesen kevés. A csomagok a bejárati ajtó mellé kihelyezett „átadó pultra”, vagyis a nagyi által horgolt csipketerítőktől ékeskedő kisasztalra kerülnek. A fiam kellő távolságban az ajtótól megáll a lépcsőfordulóban, és várja, hogy a nagyi ajtót nyisson, aztán indulhat a távcsevej. „Hogy vagy, mit főztél?” stb. Eddig még semmi extra. Eddig ez lehet akár egy feladat is, amit valahogy le lehet tudni, amitől egy időre meg lehet nyugodni, hogy minden rendben, nem kell aggódni. De miért elégednénk meg ennyivel? Miért ne csinálhatnánk ünnepeket a hétköznapokból?

Például így: „Nagyi, a csomagokat csak benn szabad kibontani, van bennük meglepi.” És valóban van. Egy posztóból készített szívecske, egy szál kerti virág díszpapírba csomagolva, egy digitális fotókból előhívott fénykép a tavalyi nyárról házilag készített keretben, és hasonló kedvességek, amikre a nagyi persze azt fogja mondani, hogy „nem kellett volna”, de legbelül repdes az örömtől. Hálából másnap pogácsát süt, túróslepényt, meglepi sütiket. Szóval a nagyi újra aktív lett a konyhában: süt, főz. A fiam minden egyes látogatásról, minden ajtónyitásról videófelvételt készít (amit majd békeidőben együtt fogunk nézegetni), érthető tehát, hogy mennyire fontos a fotóalany külső megjelenése! Ezzel sikerült amúgy egy új műfajt teremtenünk a családi kommunikációban, amelynek már nevet is adtunk: divatbemutató karantén idején.

Szóval, a fiam megérkezik a csomagokkal, telefonon értesíti a nagyit, hogy nyithatja az ajtót, felvétel indul. A nagyi megjelenik az ajtóban, manökenpózba vágja magát, frissen bevasalt hajjal, fülbevaló és nyaklánc kiegészítőkkel (ükanyai örökségek a fiók mélyéről), és a kosztümjeihez viselt csinosabbnál csinosabb cipőivel, stílusos kalapjaival tetőfokára emeli finom eleganciáját. Készülnek tehát a fotók és videók a nagyiról, ahogy nyitja az ajtót maszkban, és ahogy gumikesztyűs kezét kecsesen a kilincsre helyezi (amit csak ő használ), egyenes derékkal állva, megemelt fejjel, kiöltözve, illatosan. Az illat lesz később a legelevenebb emlék a képeken.

A videókból és fotókból aztán naplót készítünk, örök emléket a mostanság sokat idézett jövőnek.

Ha nincs is mindenkinek nagymamája, de talán akad egy, legalább egy ember, aki számára fontos, talán még szereti is. Divatbemutatót másnak is tarthatunk, férjeknek, barátoknak, bárkinek. Magunknak? (Nem gond a hátul behúzhatatlan cipzár, elég, ha elöl takar a ruha.) A ruhákkal előkerült szép emlékek visszahozzák a régi jó időket, szerelmeket, barátokat – és az sem baj, ha közben elpityeredünk, de újra élünk és érzünk. Ebben a felborzolódott időben mindenki érzékenyebb a jóra-rosszra. Keressünk magunknak legalább egy embert, akinek ajándékozhatunk, akivel elkezdhetjük írni közös színdarabunkat! És ami a legfontosabb, tervezzünk! Döntsük el délelőtt, mit fogunk csinálni délután, találjuk ki együtt a holnapokat!

Én például nem tudom, mi lesz az emberiséggel, de holnap tökfőzelék lesz ebédre és az nagyon, de nagyon jó!

Share

Ez is érdekelhet

A lelki gondokat nemcsak a testi adottságokkal való elégedetlenség okozhatja! Vannak, akik ruházatuk és hajviseletük miatt érzik kellemetlenül magukat, mert társaik ezekért...

Korunk jellegzetes vonásai erősen befolyásolják a járványhoz való viszonyulásunkat, hétköznapjainkat, sőt, egymáshoz való viszonyulásainkat is.

Hogyan is állunk a „valósággal”? Miért szeretünk néha olyasmiben hinni, aminek kétes a valóságtartalma?

A Semmelweis Egyetem Pszichiátriai és Pszichoterápiás Klinikáján indult impulzivitás-kutatáshoz 18-35 éves fiatalok j

Nem elég azt éreznünk, hogy megértjük a másikat – ezt ki is kell fejeznünk ahhoz, hogy ő is érezze a megértésünket.

Most részt vehet az ELTE testi tudatosságról szóló kutatásában és eredményéről egyéni visszajelzést kaphat.