„Jó napot kívánok! Egy vitát szeretnék” – hangzik a Holló-színház Vita című jelenetének nyitánya, ami a Monty Python Repülő Cirkusza nevű komédia-sorozat egyik híres skiccének magyar feldolgozása. A történet a következő: főhősünk megérkezik a vitatkozásra és egyéb verbális tevékenységekre szakosodott intézménybe, ahol némi pénzbeli ellenszolgáltatásért cserébe rögtön útba is igazítják. Azonban a megadott irodába belépvén cifrábbnál cifrább sértéseket vágnak a fejéhez. Hoppá, az a „gyalázó szoba”, vitázni a szomszédban lehet! Főhősünk másodszorra óvatosan közelít, de a Galla Miklós által megformált karakter kapásból ellent is mond neki. „Nem! De! Nem! De! Nem! De!” – zajlik a jelenet, mire a fizető vendég megszólal: „Ne haragudjon, de ez nem vita”. „Hát dehogynem!” – érkezik egyből a válasz. Még egy kör „dehogyis” és „dehogynem” után a nézőközönség végre megtudja, mi a szereplők vitájának tárgya: hát az, hogy mi is maga a vita. Főhősünk szerint a vita nemcsak ellenkezésből áll (De igen!), a „vita észérvek logikus sorozatainak ütköztetése, amelyet konklúzió követ” – hangzik el végre a tankönyvbe illő definíció (Nem!). Mikor már éppen kezdene érdekessé válni az ellenkezés és a vita mint szellemi folyamat felfogásainak különbözősége, letelik a vitatkozásra befizetett öt perc...

Mindenkinek mindenről megvan a maga véleménye, legyen szó környezetvédelemről vagy gyereknevelésről, arról, hogy mit illik felvenni egy állásinterjúra vagy mitől lesz egy film „klasszikus”. Az azonban, hogy véleményt formáltunk egy témáról, nem azt jelenti, hogy álláspontunkat indokokkal alátámasztva meg is tudjuk védeni. Véleményt nyilváníthatunk szimplán csevegés céljából, vagy mert úgy gondoljuk, mások jól járnak vele, de például kommentátoroknak, publicistáknak fizetnek is a véleményükért. Álláspontunkat megfogalmazhatjuk felületesen, de például orvosoktól, jogászok elvárjuk az átgondolt mondatokat. „Az a megérzésem, hogy Önnek elrepedt a singcsontja” – ez igazán nem keltene bizalmat. És bizony, egyesek véleménye a szemünkben többet ér másokénál, hiszen egy szakértőre inkább hallgatunk. A vélemények ütközése pedig – amikor megkérdőjelezzük valakiét, indokokat és bizonyítékokat várunk tőle – óhatatlanul vitához vezet. Ettől a pillanattól fogva pedig már érvelésről és nem szimpla véleménynyilvánításról beszélünk.

A régi szép időkben?

Az érvelésről és a vitázásról az ókori görögök juthatnak eszünkbe, olyan nagy nevek, mint Platón és Arisztotelész. De hallhattunk a két híresség ellenfeleiről, a szofistákról is, akik – mint a „bölcsesség tanítói” – sok korabeli gondolkodóból ellenérzést váltottak ki, mert városról városra járva pénzért oktatták a szónoklattant. Az antikvitásból maradt ránk az anekdota Korax és Teisziasz párosáról. Kettejükről azt tartják, ők teremtették meg a szofista mesterségét. A történet szerint Teisziasz retorikai tanulmányainak befejezését követően nem akarta kifizetni mesterét, Koraxot, aki ezért perrel fenyegette meg. Teisziasz kijelentette, hogy ő semmiképpen sem fog fizetni: ha elveszti a pert, bebizonyosodik, hogy Korax nem megfelelően tanította, ha pedig megnyeri, jutalma a „tandíj” megtartása legyen. Korax erre a következőt válaszolta: ha Teisziasz győzedelmeskedik, bebizonyosodik, hogy jó tanítóként megilleti a fizetség, ha pedig ő maga diadalmaskodik, természetesen igényt tart a honoráriumra.

A szofistákra még ma is úgy tekintenek, mint a szófacsarás művészeire, akik érvelés helyett rászedéssel és becsapással hódítottak. De vajon milyen értéket képvisel az érvelés „mestersége” a 21. században, amikor a vitáról a régmúlt rétorainak eleganciája helyett legtöbbször a politikai manipulációra asszociálunk? Csábító lehet a nosztalgiázó gondolatmenet, miszerint az antik szép időkben még a szofisták mesterkedéseivel együtt is virágzott a vitakultúra, ma pedig csak hűlt helye. A titok nyitja azonban a közönség és a média ismerete: ne feledkezzünk meg arról, hogy napjainkban az érvelőknek figyelembe kell venniük: hallgatóságuk nemcsak az agóra állampolgáraiból áll. A ma szónokának tudnia kell megszólítani egyszerre több százezer embert, s fel kell készülnie arra, hogy beszédét rögzítik és soundbite-okká, szlogenekké darabolják. Sőt, azt is el kell fogadnia, hogy a közösségi médiában bármelyik pillanatban lenémíthatják, letilthatják, ha nem tetsző véleményt fogalmaz meg, de az is előfordulhat, hogy partnere szó nélkül kilép a vitából. Szóval milyen relevanciája van manapság az ókori görögök híres készségeinek?

A menzakajától a GMO-ig

Az elmúlt években szerencsém volt különböző életkorú és társadalmi hátterű fiatalokat érvelésre tanítani. Voltak köztük izgő-mozgó tízévesek, vidéki és határon túli magyar tizenévesek, bölcsész-, társadalomtudományi és mérnökképzésekre járó egyetemisták, válogatott sportolók. Egyvalami viszont mindenképpen közös volt bennük: kivétel nélkül élvezték a vitázást. Nagyon is érdekelte őket, hogy kinyilváníthatják a véleményüket, próbára tehetik magukat társaik meggyőzésében, így befolyásolva a környezetüket érintő döntéseket. Hirtelen rengeteg ötletük és észrevételük támadt, kinyíltak, amikor úgy érezték, meghallgatják őket.

Felmerül a kérdés: mégis mire jó az általuk játszott, látszólag tét nélküli, szabályozott vita?

• Először is, bátorság kell ahhoz, hogy véleményünket a nyilvánosság előtt elmondjuk, és megpróbáljunk érvelni mellette. A vitázás tehát a nyilvános beszéd készségét fejleszti, de nemcsak a kifejezés szempontjából. Gondoljunk csak arra, hogy például bemutatkozáskor milyen nehéz a másik nevét nemhogy megjegyezni, hanem egyáltalán felfogni, mert közben a sajátunk kimondására koncentrálunk. A vita közben egyszerre kell összpontosítanunk érveink előadására és a vitapartner érveinek követésére. Továbbá ahhoz, hogy egy téma mellett vagy ellen mélységében tudjunk érvelni, izzasztó kutatómunka szükséges. Sokszor ugyanis felületesen gondolkodunk egy témáról, nem mérjük fel annak részleteit, emiatt azzal sem vagyunk tisztában, hogy pontosan mivel értünk egyet és mit ellenzünk. Ezekkel a gyakorlatokkal fejlődik az információk szelektálásának és rendszerezésének képessége – arról nem is beszélve, hogy akár egy állásinterjún vagy egy randin jó pontot jelenthet az elmélyülés egy-egy társadalmi kérdésben. 

• A vita emellett   többszempontúságra tanítja az iránta érdeklődőket. Egyrészt arra, hogy egy témát megannyi oldalról körül lehet járni. Minden kérdésben megjelennek például gazdasági, társadalmi és/vagy etikai szempontok, legyen szó a tízévesek vitájáról a menzán történő étkezést illetően vagy a mérnökök vitájában a GMO-ról. Másrészt a szabályozott vitaszimulációk esetén az is előfordul, hogy a résztvevőknek a sajátjuknak ellentmondó álláspont mellett kell érvelniük. Habár ez elsőre ijesztőnek tűnhet, kifejezetten hasznosnak bizonyul a téma feltérképezését tekintve. Amikor ugyanis egy számunkra kedves álláspontot kell védenünk, kevésbé érezzük szükségét a széleskörű tájékozódásnak, inkább saját kútfőből dolgozunk. Az ellentétes oldal képviselete esetén azonban a vitázó fél rákényszerül az ellenérvek felkutatására, és ezzel együtt arra, hogy feltegye magának a kérdést: lehet, hogy nem is nekem van igazam? Oktatóként nemegyszer voltam szemtanúja annak, ahogy a fiatalok elképesztő bravúrral érveltek amellett, amit eredendően elítéltek.

• Végül, de nem utolsósorban a vita a tiszteletről szól. A másik fél tiszteletéről, hogy engedjük szóhoz jutni, véleményének tiszteletéről, aminek teret engedünk, és amit válaszra méltatunk. Fontos felismerni, hogy a vitában egyik fél sem jár jobban, ha a földbe döngöli a vitapartnerét. Miután szeretjük a véleményünket, hiszen az a miénk, és jólesik mással megosztani, ugyanis ezzel személyiségünk egy részét tárjuk a többiek elé, így fájdalmas lehet beismerni, ha sikerült meggyőzni minket, és várhatóan a partner jön ki győztesen a vitából.

Zárszó és eredményhirdetés

Vitatkozni lehet arról, hogy mi az igazság: melyik tudományos elmélet írja le a legmegfelelőbben a természeti és a társadalmi jelenségeket, vagy miért robbant le az autó. Ám az igazság megtalálása nem mindig olyan egyszerű, és céljaink sem mindig ilyen nemesek. Előfordul bizony, hogy egyszerűen szeretnénk meggyőzni a körülöttünk lévőket. Ehhez pedig alapvetően ugyanarra van szükségünk nekünk is, mint Arisztotelésznek vagy az Egyesült Államok elnökének: a közönség és a médium ismeretére. Ugyan Korax és Teisziasz perét kidobta a bíróság, Monty Python vitázni vágyó figurája gyorsan adaptálódott a körülményekhez: amikor hivatásos vitapartnere (vagy inkább ellentmondó-partnere) visszautasította a szóváltás folytatását, mondván, letelt az idő, főhősünk így reagált: „Dehogy telt!”