Jelenlegi hely

Megbocsássunk-e az ellenünk vétkezőknek?

Vannak-e jóvátehetetlen vétkek?

A megbocsátásról mindannyian úgy tudjuk, hogy valami felemelő és nemes dolog. És sok esetben az ellentéte is igaz: megtagadni valakitől a megbocsátást kicsinyes cselekedet és gyenge jellemre vall. 

Szerző: 

De egyáltalán mit jelent megbocsátani? Vannak-e jóvátehetetlen vétkek, és ha igen, dolgunk-e megbocsátani értük?

A dilemma egyik ága: ha egyszer leszögeztük, hogy a másik megengedhetetlenül viselkedett velünk szemben; hogy felelős és vétkes abban, amit tett; és ha mi emiatt – tegyük hozzá: teljes joggal – haragszunk és neheztelünk rá, akkor milyen változás késztethet bennünket arra, hogy mégis megbocsássunk neki? Erre azért első blikkre nem olyan nehéz válaszolni. Legtöbbször annak bocsájtunk meg, aki a viselkedésével jelzi: sajnálja, amit tett; kész jóvátenni a kárt, amit okozott; és bízhatunk benne, hogy a jövőben nem fog hasonló dolgot művelni. Ha a másik mindezen kötelezettségeinek eleget tesz, akkor nemcsak hogy joggal várhatja el, hogy megbocsássunk neki, de egyenesen úgy tűnik: kötelességünk neki megbocsátani...

A való életben sem a sérelmek, sem a rájuk adott reakcióink nem olyan tiszták és körvonalazottak, mint egy filozófiai értekezés. Van, hogy minden okunk meglenne fenntartani a neheztelést, de a másik iránt érzett szeretet és bizalom mégis azt mondatja velünk, hogy adjunk a kapcsolatnak még egy esélyt; és van, amikor a másik látszólag mindent megtett, hogy jóvátegye, amit elrontott, mi mégsem vagyunk képesek túllépni egykülönösen fájdalmas vagy megalázó epizódon.  Kis János szerint a megbocsátás kérdésében olykor nem az a döntő tényező, mennyire volt vétkes a másik, hanem hogy mennyire súlyos az a kár, amelyet nekünk okozott. Kis megfogalmazásában azok a jóvátehetetlen vétségek, amelyek annyira mélyen érintik a megsértett személy erkölcsi státusát, hogy csak és kizárólag ő dönthet arról, kívánja-e, és ha igen, milyen formában kívánja folytatni a kapcsolatot azzal, aki kárt okozott neki. Ezekben a helyzetekben a sértett fél teljes szabadságot élvez: a kár, amelyet el kellett szenvednie, annyira súlyos és mélyreható, hogy senki és semmi nem kényszerítheti ki a bocsánatát. Márpedig lássuk be: amikor megbocsátásról beszélgetünk, legtöbbször pontosan ilyen jóvátehetetlen károkról beszélgetünk. Szerelmeinkről és házastársainkról, akik elárulták a bizalmunkat, és ezzel megtörték a magunkba és a másokba vetett hitet; a szüleinkről, akik olyan játszmákba taszítottak minket gyerekfejjel, amelyek hatását életünk végéig nyögjük. Dolgunk-e megbocsátani nekik, vagy a megbocsátással pont azt tennénk, amitől Kolnai és Kekes óva int: szemet hunynánk egy olyan vétség fölött, amely alapjaiban rengette meg a világba vetett hitünket és a képességünket arra, hogy tartalmas és intim emberi viszonyok részeseivé váljunk?

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2019. 5. számában olvasható

Share

A Mindennapi Pszichológia
2021. augusztus–szeptemberi számában
ezekről olvashat:

2021 június–július

  • Mindenért az anya a hibás?

    „Elég jó” és „elég rossz szülők” – a terápia tükrében

  • Illúziók fogságában

  • Mi az, ami még értékes?

  • KANAPÉ

    „Nem kell mindig mindent tudni”

    Interjú dr. Németh Dezsővel

  • Csodagyerekek

  • Nagyi, a szuperhős

    „Egy humán „rejtély” evolúciós magyarázata

  • A rendes ember mítosza

  • Transzgenerációs minták a párkapcsolatban

  • Mérgező pozitivitás ¬– avagy hello kittys ragtapasz a lábtörésre

  • A kóros nárcizmus a személyiségzavarok erdejében

  • Szorongás: rosszból is megárt a sok

  • VRelaxáció – avagy a semmittevés művészete

 

KERESSE AZ ÚJSÁGÁRUSOKNÁL!

Ez is érdekelhet

Idén júliusban jelent meg a hír, hogy Laurent Simons belga-holland csodagyerek 11 éves korában fizikusi alap

A „rendes emberről” minden család kialakít egy narratívát - ez a mitikus alak hús-vér valójában nem létezik, de szell

A különböző osztályozó rendszerek elég sikeresen írják le a lényeget, a nagyzásosságtól az irigységig, az arroganciát

Az akár évtizedekig is elhúzódó, súlyos szociális izolációval járó állapotot, az ezzel járó sajátos viselkedést – és

Mit kezdjünk a bennünk lévő két, látszólag ellentétes erővel? Mit kezdjünk az emelkedettebb és az alantasabb személyiségvonásainkkal?

Ahhoz, hogy egy nőnek egészséges önbizalma, stabil identitása és megfelelő önbecsülése legyen, elengedhetetlen az apától kapott értékelés és elismerés.