Jelenlegi hely

Szenzáció: valaki nem lopott!

Hír a magyar sajtóban 2019-ben: „Hetvenezer forinttal tömött pénztárcát adott vissza egy borozó pultosa múlt héten feledékeny tulajdonosának.”

 

Hír a magyar sajtóban 2019-ben: „Hetvenezer forinttal tömött pénztárcát adott vissza egy borozó pultosa múlt héten feledékeny tulajdonosának.”

Érdemes elgondolkodni rajta: ez vajon miért hír? Az, hogy valaki tisztességesen, becsületesen viselkedik, akkora ritkaságnak számít, hogy a regionális és országos internetes portáloknak fényképes cikkeket kell közölniük róla?

Mielőtt erre rávágnánk egy indulatos igent vagy egy indulatos nemet, vessünk egy pillantást a becstelenség lélektanának híres kísérletére, mely a publikálása óta eltelt mindössze hat év alatt is már szinte klasszikussá vált.

Urs Fischbacher és Franziska Föllmi-Heusi módszere egyszerű volt: egy papírpohár aljára kémlelőnyílást vágtak, és kísérletük alanyait arra kérték, hogy a pohárban jól rázzanak meg egy dobókockát, majd a poharat szájával lefelé borítsák az asztalra. A résztvevők ezután bekukucskáltak a kis lyukon és bemondták, hányas szám van felül. Az eredmény az alanyok számára nem volt közömbös, mivel az 1-esért 1 svájci frank járt, a 2-esért 2, és így tovább egészen 5-ig, a 6-os számért viszont semmit nem kaptak. Minden számnak egyenlő (nagyjából 16,7%) esélye van arra, hogy kijöjjön, azonban az összesen 389 résztvevő eredményei hogy, hogy nem, más eloszlást mutattak… A résztvevők 35%-a jelentette be, hogy a maximális nyereményt jelentő 5-öst dobta, értéktelen hatosa viszont mindössze a játékosok 6,4%-ának volt.

Személy szerint ugyan lehetetlen volt megállapítani, ki csalt, ki nem, de a statisztikai elemzés szerint a résztvevőknek 39%-a volt teljesen becsületes, és 61% „szépített” az eredményén. Ez azt jelenti, hogy az átlagembereknek több mint a fele hajlamos a csalásra, ha ebből haszna származik – és ha biztos abban, hogy nem bukhat le

S hogy ki hogyan számol el a lelkiismeretével? Nos, az önigazolásra kifinomult érvrendszerek léteznek: „Más is ezt tenné”, „Mások még többet csalnak”, „Olyan sok jót teszek, egyszer én is füllenthetek egy kicsit”, „Nincs nagy jelentősége az egésznek” és így tovább.

A tárca megtartását, a benne levő értékek eltulajdonítását azonban kevesen vállalnák, hiszen itt személy szerint egy másik embert – és nem valamiféle arctalan intézményt – kell megkárosítani, és ez nehezen feldolgozható rossz érzést okoz, ráadásul a lelepleződésnek is reális esélye van. A talált tárcát tehát a legtöbben becsületes módon visszajuttatnák tulajdonosának.

A köznapi esetből valószínűleg azért lett hír, amiért a békésen együtt játszó babákat és kutyákat bemutató videók is elárasztják a netet: azt sugallják, hogy minden rendben van, harmóniában, szeretetben, egymást segítve élünk a világban.

Más kérdés, hogy a tárca visszaadásának története valószínűleg ezzel éppen ellentétes hatást vált ki: „Te jó ég, ennyire elcsúszott a normalitás, hogy ma már az a szenzáció, ha valaki nem rakja zsebre embertársa pénzét?” Mint amikor valaki elkiáltja magát, hogy mindenki őrizze meg a nyugalmát – és erre kitör a pánik.

Share

Ez is érdekelhet

Ha egy kisgyermek azt látja, hogy a szülőnek a biztonságot a mobilja jelenti, akkor hiába mondja neki anya vagy apa, hogy ne kütyüzzön, valószínűleg ő is nagyon akarja majd azt...

„Próbálná ki először az a felnőtt, aki kitalálta!”, „Szegény gyereket teljesen szétszakítják, sehol sincs otthon”.

A szülőket aggodalommal töltheti el, ha arra gondolnak, hogy az okostelefon-használat negatív hatást gyakorolhat gyer

Mik azok az események, történetek, amik olyan örömforrást jelentenek, amihez nem feltétlenül kell megnyerni a lottó ö

Ha valaki mindig megmondja, hogy a gyereke mit és hogyan tegyen, akkor nem az önállósodás útján indítja el, hanem megtartja egy olyan, érzelmileg infantilis munkamódban, amit...

Most részt vehet az ELTE testi tudatosságról szóló kutatásában és eredményéről egyéni visszajelzést kaphat.