Jelenlegi hely

Szenzáció: valaki nem lopott!

Hír a magyar sajtóban 2019-ben: „Hetvenezer forinttal tömött pénztárcát adott vissza egy borozó pultosa múlt héten feledékeny tulajdonosának.”

 

Hír a magyar sajtóban 2019-ben: „Hetvenezer forinttal tömött pénztárcát adott vissza egy borozó pultosa múlt héten feledékeny tulajdonosának.”

Érdemes elgondolkodni rajta: ez vajon miért hír? Az, hogy valaki tisztességesen, becsületesen viselkedik, akkora ritkaságnak számít, hogy a regionális és országos internetes portáloknak fényképes cikkeket kell közölniük róla?

Mielőtt erre rávágnánk egy indulatos igent vagy egy indulatos nemet, vessünk egy pillantást a becstelenség lélektanának híres kísérletére, mely a publikálása óta eltelt mindössze hat év alatt is már szinte klasszikussá vált.

Urs Fischbacher és Franziska Föllmi-Heusi módszere egyszerű volt: egy papírpohár aljára kémlelőnyílást vágtak, és kísérletük alanyait arra kérték, hogy a pohárban jól rázzanak meg egy dobókockát, majd a poharat szájával lefelé borítsák az asztalra. A résztvevők ezután bekukucskáltak a kis lyukon és bemondták, hányas szám van felül. Az eredmény az alanyok számára nem volt közömbös, mivel az 1-esért 1 svájci frank járt, a 2-esért 2, és így tovább egészen 5-ig, a 6-os számért viszont semmit nem kaptak. Minden számnak egyenlő (nagyjából 16,7%) esélye van arra, hogy kijöjjön, azonban az összesen 389 résztvevő eredményei hogy, hogy nem, más eloszlást mutattak… A résztvevők 35%-a jelentette be, hogy a maximális nyereményt jelentő 5-öst dobta, értéktelen hatosa viszont mindössze a játékosok 6,4%-ának volt.

Személy szerint ugyan lehetetlen volt megállapítani, ki csalt, ki nem, de a statisztikai elemzés szerint a résztvevőknek 39%-a volt teljesen becsületes, és 61% „szépített” az eredményén. Ez azt jelenti, hogy az átlagembereknek több mint a fele hajlamos a csalásra, ha ebből haszna származik – és ha biztos abban, hogy nem bukhat le

S hogy ki hogyan számol el a lelkiismeretével? Nos, az önigazolásra kifinomult érvrendszerek léteznek: „Más is ezt tenné”, „Mások még többet csalnak”, „Olyan sok jót teszek, egyszer én is füllenthetek egy kicsit”, „Nincs nagy jelentősége az egésznek” és így tovább.

A tárca megtartását, a benne levő értékek eltulajdonítását azonban kevesen vállalnák, hiszen itt személy szerint egy másik embert – és nem valamiféle arctalan intézményt – kell megkárosítani, és ez nehezen feldolgozható rossz érzést okoz, ráadásul a lelepleződésnek is reális esélye van. A talált tárcát tehát a legtöbben becsületes módon visszajuttatnák tulajdonosának.

A köznapi esetből valószínűleg azért lett hír, amiért a békésen együtt játszó babákat és kutyákat bemutató videók is elárasztják a netet: azt sugallják, hogy minden rendben van, harmóniában, szeretetben, egymást segítve élünk a világban.

Más kérdés, hogy a tárca visszaadásának története valószínűleg ezzel éppen ellentétes hatást vált ki: „Te jó ég, ennyire elcsúszott a normalitás, hogy ma már az a szenzáció, ha valaki nem rakja zsebre embertársa pénzét?” Mint amikor valaki elkiáltja magát, hogy mindenki őrizze meg a nyugalmát – és erre kitör a pánik.

Share

Ez is érdekelhet

Ha a politikai kampányok során használt meggyőzéstechnikai kutatások, fogások töredékét beépítenénk a klímaválság kom

A harmónia elillan, s a két ember már nem érti meg egymást, egyre inkább sodródnak a szétválás felé.

Különösen a nagy mellre jellemző, hogy számos tekintetben árucikként kezeli és fetisizálja a nyugati média.

Sajnos, ősrégi jelenség, hogy a gyerekközösségekben vannak olyan „áldozatok”, akiket a többiek rendszeresen csúfolnak, megaláznak, fizikailag bántalmaznak, kiközösítenek.

Mit tehet a szülő, ha gyermeke, főként kamaszkorú lánya azon kesereg, hogy túlsúlyos – és valóban az? 

A szülői hatalom fenntartásának, gyakorlásának eszköze általában a pénz, amivel függőségben tudja tartani a gyermeket, a serdülőt, a fiatal felnőttet.