Jelenlegi hely

Mécsesek a Duna-parton

az egyik olyan pszichológiai mechanizmus lépett működésbe, amely emberré tesz bennünket: az együttérzés, az empátia

A legtöbb nézelődő – remélhetőleg – nem katasztrófaturista, nem azért jött, hogy szörnyűségeket lásson. Akkor miért vannak itt? Hiszen senkit sem ismertek azok közül, akik a hajószerencsétlenségben életüket vesztették.

Zajlanak az elsüllyedt Hableány kiemelésének munkálatai. A Margit hídról sokan figyelik az eseményeket, a rakparton mécsesek és virágok. A legtöbb nézelődő – remélhetőleg – nem katasztrófaturista, nem azért jött, hogy szörnyűségeket lásson.

Akkor miért vannak itt? Hiszen senkit sem ismertek azok közül, akik a hajószerencsétlenségben életüket vesztették.

Nos, az egyik olyan pszichológiai mechanizmus lépett működésbe, amely emberré tesz bennünket: az együttérzés, az empátia. John Donne négy évszázaddal ezelőtti, sokat idézett, gyönyörű szavai szerint: „minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel”.

Pszichológiai szempontból azért hozzá kell tennünk, hogy ez az együttérzés nem mindig egyformán erős. A névtelen, csak csoportként, tömegként megjelenő áldozatok iránt nem olyan erős a részvét, mint a személyesen is megismert emberek iránt. A Hableány utasairól megtudtuk, hogy szülők, gyerekek, nagymamák voltak, épp olyanok, mint mi. Az együttérzést az is növeli, ha az áldozatok vétlenek az őket ért katasztrófában. Könnyebben napirendre térünk a hegymászók, extrém sportolók tragédiája fölött, mert ők, ha nem is keresték, de önként vállalták a veszélyt. És végül fokozza az együttérzést, ha tudjuk, akár mi is lehettünk volna az áldozatok helyében. A Hableány katasztrófájára ez is tökéletesen érvényes, hiszen szinte mindenki utazott már sétahajóval élete során.

Fáj a szívünk az áldozatokért. S az, hogy az emberi faj még mindig életben van, jórészt annak az érzésnek köszönhető, ami most kiváltja belőlünk ezt a fájdalmat.

 

Share

Ez is érdekelhet

„A határmezsgyén létezés mindig nagyon fontos volt az életem során, mert így sosem éreztem azt, hogy túlságosan meg kell felelnem az elvárásoknak.”

A fejlődéslélektani kutatásokban a nyolcvanas évektől kezdve a bevonódó, gondozó apák kapták a főszerepet.

A „KELL” szülő környezetében nincs lazulás, kikapcsolódás, nincs szórakozás, ott csak feladatok vannak.

A „képernyő-énünkkel” való szembenézés nem hétköznapi élmény - s nemcsak hogy nem hétköznapi, hanem kifejezetten feszültséget, stresszforrást jelenthet, sőt szorongás forrásává...

Van, aki dokumentációs célból írja, hogy nyomot hagyjon, van, aki azért, hogy kiadja magából az őt foglalkoztató, fes

Az elmúlt hetekben "átszakadt a gát", és szinte naponta jelentkezik egy-egy úszó, aki volt edzője elfogadhatatlan mód