Jelenlegi hely

Mécsesek a Duna-parton

az egyik olyan pszichológiai mechanizmus lépett működésbe, amely emberré tesz bennünket: az együttérzés, az empátia

A legtöbb nézelődő – remélhetőleg – nem katasztrófaturista, nem azért jött, hogy szörnyűségeket lásson. Akkor miért vannak itt? Hiszen senkit sem ismertek azok közül, akik a hajószerencsétlenségben életüket vesztették.

Zajlanak az elsüllyedt Hableány kiemelésének munkálatai. A Margit hídról sokan figyelik az eseményeket, a rakparton mécsesek és virágok. A legtöbb nézelődő – remélhetőleg – nem katasztrófaturista, nem azért jött, hogy szörnyűségeket lásson.

Akkor miért vannak itt? Hiszen senkit sem ismertek azok közül, akik a hajószerencsétlenségben életüket vesztették.

Nos, az egyik olyan pszichológiai mechanizmus lépett működésbe, amely emberré tesz bennünket: az együttérzés, az empátia. John Donne négy évszázaddal ezelőtti, sokat idézett, gyönyörű szavai szerint: „minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel”.

Pszichológiai szempontból azért hozzá kell tennünk, hogy ez az együttérzés nem mindig egyformán erős. A névtelen, csak csoportként, tömegként megjelenő áldozatok iránt nem olyan erős a részvét, mint a személyesen is megismert emberek iránt. A Hableány utasairól megtudtuk, hogy szülők, gyerekek, nagymamák voltak, épp olyanok, mint mi. Az együttérzést az is növeli, ha az áldozatok vétlenek az őket ért katasztrófában. Könnyebben napirendre térünk a hegymászók, extrém sportolók tragédiája fölött, mert ők, ha nem is keresték, de önként vállalták a veszélyt. És végül fokozza az együttérzést, ha tudjuk, akár mi is lehettünk volna az áldozatok helyében. A Hableány katasztrófájára ez is tökéletesen érvényes, hiszen szinte mindenki utazott már sétahajóval élete során.

Fáj a szívünk az áldozatokért. S az, hogy az emberi faj még mindig életben van, jórészt annak az érzésnek köszönhető, ami most kiváltja belőlünk ezt a fájdalmat.

 

Share

Ez is érdekelhet

A járvány egy éve alatt rendkívüli nyomás nehezedett az egészségügyben dolgozókra.

A pandémia és a szigorú korlátozások alaposan felforgatták megszokott életünket, így markáns hatással bírnak a szexualitásra is.  

Talán nem igazán tudatosul bennünk, de az egy éve tartó világjárvány nemcsak a tehetetlenség, a kontrollvesztettség élményét hozta el, nem „csupán” társas kapcsolataink...

Nem ritka, hogy a betegek saját magukban keresik a „bűnöst”, vagy épp a környezetük sugallja számukra, hogy ők tehetn

Hogyan kerülhetjük el, hogy úrrá legyen rajtunk a reménytelenség, az aggodalom?

A tartós összezártságban a párok olyan új tulajdonságokat ismerhetnek meg egymásban, amit normál életvitel mellett ne