Jelenlegi hely

Mécsesek a Duna-parton

az egyik olyan pszichológiai mechanizmus lépett működésbe, amely emberré tesz bennünket: az együttérzés, az empátia

A legtöbb nézelődő – remélhetőleg – nem katasztrófaturista, nem azért jött, hogy szörnyűségeket lásson. Akkor miért vannak itt? Hiszen senkit sem ismertek azok közül, akik a hajószerencsétlenségben életüket vesztették.

Zajlanak az elsüllyedt Hableány kiemelésének munkálatai. A Margit hídról sokan figyelik az eseményeket, a rakparton mécsesek és virágok. A legtöbb nézelődő – remélhetőleg – nem katasztrófaturista, nem azért jött, hogy szörnyűségeket lásson.

Akkor miért vannak itt? Hiszen senkit sem ismertek azok közül, akik a hajószerencsétlenségben életüket vesztették.

Nos, az egyik olyan pszichológiai mechanizmus lépett működésbe, amely emberré tesz bennünket: az együttérzés, az empátia. John Donne négy évszázaddal ezelőtti, sokat idézett, gyönyörű szavai szerint: „minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel”.

Pszichológiai szempontból azért hozzá kell tennünk, hogy ez az együttérzés nem mindig egyformán erős. A névtelen, csak csoportként, tömegként megjelenő áldozatok iránt nem olyan erős a részvét, mint a személyesen is megismert emberek iránt. A Hableány utasairól megtudtuk, hogy szülők, gyerekek, nagymamák voltak, épp olyanok, mint mi. Az együttérzést az is növeli, ha az áldozatok vétlenek az őket ért katasztrófában. Könnyebben napirendre térünk a hegymászók, extrém sportolók tragédiája fölött, mert ők, ha nem is keresték, de önként vállalták a veszélyt. És végül fokozza az együttérzést, ha tudjuk, akár mi is lehettünk volna az áldozatok helyében. A Hableány katasztrófájára ez is tökéletesen érvényes, hiszen szinte mindenki utazott már sétahajóval élete során.

Fáj a szívünk az áldozatokért. S az, hogy az emberi faj még mindig életben van, jórészt annak az érzésnek köszönhető, ami most kiváltja belőlünk ezt a fájdalmat.

 

Share

Ez is érdekelhet

Az akaraterő egyfelől abban segít, hogy valamit megtegyünk - másfelől viszont abban, hogy valamit ne tegyünk meg.

Noha a magyarban nincs széles körben elterjedt kifejezés a jelenségre, nekünk is ismerős lehet.

A sikeres alkalmazkodás során új képességekre tehetünk szert, nagyobb önismeretet és komoly sikerélményt nyerhetünk.

Milyen az anyagi stabilitásunk, a megélhetésünk, a jövőnk, mit hagyományozhatunk gyermekeinkre? Ennek megfelelően biztonságot vagy bizonytalanságot élhetünk át.

Olyasmit is képesek vagyunk megszokni, ami józan ésszel elfogadhatatlan.

Az egészséges fejlődéshez és működéshez egész életünk folyamán szükségünk van az elismerésre.