Hogyan szeret a kutya?
Odajön, rám néz. Nem mond semmit, de persze tudom, mit szeretne… Kutató vagyok, naná, hogy elgondolkodom azon, vajon tényleg a viselkedéséből olvasom ki a vágyait, vagy csak jól ismerem már. Amúgy meg mindig ugyanazt akarja; engem. Persze néha inkább azt, hogy játsszunk, máskor meg hogy simogassam, vagy mellém bújhasson a kanapén (de ha nem lehet, legalább játsszunk vagy simogassam).
Nyilvánvaló, hogy szüksége van rám, azt akarja, hogy foglalkozzak vele. Pedig már régen felnőtt. És nem elég, ha én simogatom – csak akkor elégedett, ha ő is kimutathatja a szeretetét, megnyalja a kezem, a ruhámon keresztül bolházza a karomat. Nehéz úgy gondolni rá, mint egyszerű, ösztönvezérelt háziállatra... Persze nem is kell. Az viszont elengedhetetlen, hogy kutatóként képes legyek elfogulatlanul tekinteni a kutyára mint kutatási alanyra. Régen nem volt ilyen gond, egyetlen magára valamit is adó etológus sem tartotta volna értelmes, megválaszolható tudományos kérdésnek például azt, hogy „Milyen komplex érzelmekkel rendelkeznek a kutyák?”. Még akkor sem, ha otthon, magánemberként meg volt győződve arról, hogy kedvenceink sokban hasonlítanak ránk…
Pedig az volna a logikus, hogy mint minden mást, az érzelmeket is evolúciós szemszögből vizsgáljuk, azaz olyan lépcsőfokokat keressünk, amelyek segíthetnek feltárni a bonyolult emberi érzelmek eredetét, biológiai gyökereit. És manapság fura módon épp a kutyákhoz fűződő izgalmas kapcsolatunk vált az ilyesfajta kutatások katalizátorává. A gazdák komplex érzelmeket tulajdonítanak a kutyáiknak, ami persze nevezhető tudománytalan antropomorfizmusnak, de tekintve, hogy manapság a gazdák családtagnak (sőt, a kamaszok néha a legjobb barátjuknak) tartják a kutyájukat, biztosan érdemes kutatni e vélekedések valóságtartalmát...
A viselkedésformák megfigyelése mellett a hormonális változások és neurális válaszok mérése is igazolta, hogy egyes ingerekre sok faj az emberhez hasonlóan reagál. Hogy aztán ezeket „érzelmeknek” nevezik vagy sem, az már kicsit ízlés (és definíció) kérdése is. Mondjuk valóban nem könnyű tudományos módszerekkel eldönteni, lehet-e egy egér szomorú vagy épp boldog… Vagy féltékeny, esetleg empatikus. És csak kevesen szavaznának arra, hogy képes szégyellni magát. Nagyon gyorsan eljuthatunk a minden kutató által elfogadott tételektől a „szürke zónába”, ahol már kissé bizonytalanul bolyongunk a hiteles adatok, definíciók és hiedelmek között...
A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2018. 5. számában olvasható