Hogyan látják a menekülteket Magyarországon?

Az 1970-es, 1980-as években sok egyetemi hallgatót fogadott Magyarország más földrészekről is. A velem együtt tanuló orvostanhallgatók bőrszínre, külső megjelenésre, vallás szempontjából nagyon hasonlítottak azokra, akiket mostanában “migránsok”-nak neveznek. Akkor azonban a magyarok általában nyitottak, barátságosak, segítőkészek voltak irántuk. A Magyarországon végzett külföldi orvosok egy része hazánkban szerzett szakvizsgát, majd itt maradt, és azóta is itt dolgozik. Többen közülük nagyon népszerűek a magyar betegek körében, különböző díjakat szavaztak meg nekik. Természetesen kiválóan beszélik a nyelvet, gyerekeik is magyar iskolába, magyar egyetemre jártak. 

Az elmúlt 40 év alatt azonban gyökeresen megváltozott a helyzet. A médiában nagy túlzásokkal bemutatott események hatására sok honfitársunk bizalmatlanná, sőt ellenségessé vált a külföldről hozzánk érkezőkkel szemben. Félnek tőlük, veszélyben érzik magukat, testi épségüket, anyagi javaikat, munkájukat, asszonyaikat, lányaikat, életüket, kultúránkat. Több olyan idősebb emberrel találkoztam betegként, aki – a médiahírek hatására – attól rettegett, hogy menekültek törnek be hozzá, holott ennek semmi valószínűsége nem volt, és sosem látott még menekültet, csak a televízió képernyőjén.

Jómagam majdnem 10 éven át a debreceni menekülttáborban dolgoztam – a  legszínesebb, legváltozatosabb, legérdekesebb munkahelyem volt a Debreceni Befogadó Állomás. Régóta tervezem, hogy az itt szerzett tapasztalataimat megosztom az olvasókkal, mivel nagyon sok téves, torz elképzelés él a menekültekkel kapcsolatban.

Előgyakorlat a menekülttáborhoz: a Váci Fegyház

A menekülttábor és a büntetésvégrehajtási (BV) intézet közös abban, hogy a körülmények nagyon eltérnek a megszokottól. Az érintettek nem önszántukból kerülnek ezekre a helyekre, ahol életvitelük, szabadságuk meglehetősen korlátozott. Az emberek nagy része sosem járt itt, nem tudja, milyen körülmények között élnek a menekülttábor vagy egy fegyház lakói. Azért  sem indokolatlan a menekültek és a BV intézetek lakóinak párhuzamba állítása, mivel sok ember – részben a hazai médiában megjelenő hírek hatására – a menekülteket is bűnözőknek tekinti, és elutasítja mindkét csoportot.

Magam sem önszántamból kerültem a Váci Fegyházba: 1979-80-ban a kötelező sorkatonai szolgálatom “csapatszolgálat” részét kellett itt töltenem. Gyakorlatilag egy háziorvos munkáját végeztem, és az ellátandók száma (elítéltek, a fegyház dolgozói és hozzátartozóik, kb. 1500 személy) is egy jó átlagos körzetnek felelt meg. Volt, hogy egy nap 100 beteget is meg kellett vizsgálni...

Két lényeges dolgot hamar megtanultam a fegyházban. Az egyik az volt, hogy az elítélteket külső megjelenésük (pl. fejformájuk, arcuk, testalkatuk) alapján nem lehet megkülönböztetni azoktól, akik kint vannak. Nem kevesen manapság is Lombrosóhoz hasonlóan gondolkoznak, van egy elképzelésük arról, hogyan néz ki a “bűnöző”, és biztosak abban, hogy képesek felismerni őket. Bevallom, kezdetben én is próbáltam kitalálni, vajon mi miatt van benn a rendelőbe belépő páciens. De nagy meglepetések értek: pl. a 150 cm magas, 50 kilós, madárcsontú, félénknek tűnő szemüveges úr gyilkosság miatt, a hatalmas, kigyúrt fiatalember lopás miatt ült. A külsejük alapján nagy részüket nyugodtan beengednénk a lakásunkba, hogy megszereljék a kazánt, vagy leolvassák a vízórát. Az intellektuális bűnözők, a csalás, szélhámosság miatt elítéltek kifejezetten udvariasak, megnyerő modorúak voltak.

A másik tapasztalatom az volt, hogy az elítéltek nemcsak külső tulajdonságaikban, hanem érzelmeikben, gondolkodásukban, viselkedésükben sem különböznek jelentősen a többi embertől. Természetesen sokféle ember lakott a fegyházban, nagy különbségek voltak pl. az iskolázottság szintjében, foglalkozás és életkor szerint is. Fontosnak tartom megjegyezni, hogy az elítéltek között voltak kifejezetten rendes, jó, segítőkész emberek. És alapjában véve az orvos-beteg kapcsolat nem volt más, mint a falakon kívül: ugyanolyan aggódó, szenvedő beteg embereken kellett segíteni, mint kint, akik hálásak voltak a segítségért.

A fegyházban mindenféle betegség előfordult. A pszichiátriai problémák gyakoribbak voltak, mint az általános népességben, mivel a bezártság, a családtól való többéves távollét, a bizonytalan vagy éppen kilátástalannak tűnő jövő megviselte az embereket. A feszültség, szorongás, lehangoltság, ingerlékenység mellett nem volt ritka a dühkitörés, a cellatársak közötti összetűzés, az öngyilkossági késztetés, sőt öngyilkossági kísérlet. Egyesek rendkívül ötletesen tudtak különböző betegségi tüneteket kiváltani magukon. Orvosi javaslat alapján ugyanis felmentést lehetett kapni a munka alól, vagy a zárkában napközben is le lehetett feküdni, esetleg diétáért jelentek meg a rendelőben. A rendelt gyógyszert el lehetett cserélni másra, a váróban információt cserélhettek az elítéltek sorbanállás közben. Még nyelvet is lehetett gyakorolni a fegyházban, mivel külföldi elítéltek is voltak, pl. nyugatnémet, kanadai vagy ausztrál állampolgárok, akiket csempészés, embercsempészés vagy politikai bűncselekmény (állam ellenes izgatás) miatt ítéltek el.

Sokáig abban a hiszemben voltam, hogy nincs nehezebb orvosi munka annál, amit egy fegyházban végez az ember...

A kezdetek a menekülttáborban

Az 1990-es években egy képzést szerveztek munkanélküli pedagógusok (tanárok, tanítók, óvodapedagógusok) számára, szociálpedagógus diplomát szerezhettek. Vállaltam, hogy tartok nekik egy kurzust. Az egyik hallgatóm néhány év múlva, 1996-ban megkeresett - akkor már a debreceni menekülttáborban dolgozott szociális munkásként.

 A Debreceni Befogadó Állomás 1995 augusztusában nyílt, a délszláv háború miatt a hazánkba tömegesen érkező bosnyák menekültek elhelyezésére, a Nagyatádon és Békéscsabán működő táborok tehermentesítése céljából. 1996 telén a nagyatádi menekülttábor végleg bezárt, s az ott elszállásoltak Debrecenbe kerültek.

Az első években “csak” Európából fogadott be menekülteket Magyarország. Ez sem volt kis feladat, de ekkor még az európai világnyelvekkel, az angollal, franciával, némettel, olasszal és orosszal elég jól el lehetett boldogulni... A volt Jugoszláviából származó menekültekkel való kommunikációban segítettek a délvidéki magyarok, akik közül többen tolmácsként dolgoztak. Meglepően nagy hasznát vehettük az orosz tudásnak, mivel a bosnyákok, horvátok és szerbek nyelve hasonlít az oroszra, emellett nem kevés menekült (pl. a csecsenek) valamelyik szovjet utódállamból került Magyarországra.

1998 tavaszától viszont földrajzi korlátozás nélkül, a világ bármely országából fogadhattunk menekülteket. Egy-egy nagyobb fegyveres konfliktus után rövidesen megérkeztek a menekültek az adott országból. 1999-ben koszovói menekültek ezrei érkeztek a táborba, 2000-ben kezdtek az afgánok áramlani, 2001-től az irakiak jöttek, 2007-ben és 2008-ban Koszovóból érkeztek nagy számban roma nemzetiségű nagycsaládosok. Később Szomáliából, Etiópiából, Eritreából, Algériából és Szíriából is sokan érkeztek. Még Kubából is jöttek menekültek.

1998 tavaszán egy 50 éves bosnyák férfi miatt kerestek pszichiátert. Zárkózottá vált, és már egy hete nem evett. A menekültekkel foglalkozó szociális munkások életveszélyesnek ítélték az állapotát. Mivel semmilyen világnyelven nem tudott, nagy dilemmát okozott nekem, hogyan fogok vele kommunikálni, végül a honfitársaitól kaptam nyelvi segítséget. Az állapota jól alakult, és a második  találkozásunk után felvettek, hogy pszichiáterként foglalkozzak a többi menekülttel is.

A menekülttáborban jöttem rá arra, mennyivel könnyebb volt a fegyházban dolgozni. A szocializációs különbségek ellenére ott egy nyelvet beszéltünk az ellátandó páciensekkel, a kulturális különbségek sem voltak olyan nagyok – legalábbis utólag visszatekintve.  Bár a rendelő ajtajára ki volt írva, hogy “Pszichiátriai szakrendelés”, az éppen csak általános iskolát végzett vagy esetleg írástudatlan páciensnek ez nem sokat jelentett. A fehér köpeny odavonzotta az embereket, így bőrbetegség, hasfájás, hasmenés, köhögés és mindenféle egyéb panasz miatt megkeresték a rendelésünket. Az itt végzett munka egyik varázsa volt, hogy pszichiáterként nem lehetett beszűküllni a saját szakterületemre – időnként sérültet, csecsemőt, terhes anyát is meg kellett vizsgálni, magzati szívhangot hallgatni stb.

Persze nem volt nehéz a szigorú írásbeli dokumentációhoz megtalálni a pszichiátriai panaszokat és pszichiátriai betegségeket a szomatikus betegségek mellett, hiszen a helyzetük, a körülmények és a kínzó testi panaszok miatt szinte mindenkinél jelen volt a feszültség, szorongás, lehangoltság, valamilyen mértékű alvászavar.

Logikusan merülhet fel, hogy igazat mond-e messzi földről érkezett páciensünk? Hiszen nemcsak orvosi papírjai nincsenek, gyakran a személyes adatait sem tudja valamilyen okmánnyal igazolni. Bármit mondhat, úgysem tudjuk sem bizonyítani, sem cáfolni az elmondottakat. És elég sok megrázó történetet hallhattunk rendelés közben... Az orvosi egyetemen alapelv, hogy "a betegnek mindig igaza van”. És valóban nem célravezető azt feltételezni, hogy a páciens félre akarja vezetni az őt vizsgáló szakembert. Még ha fel is merülnek kételyek, célszerűbb megérteni, mi magyarázhatja a beteg rejtélyesnek tűnő panaszát.  Hosszú vándorútjukon sok kellemetlenség érte a menekülteket, így egyesek az egészségügyi dolgozókkal is bizalmatlanok voltak kezdetben. Az is előfordult, hogy a kedvezőbb elbírálás reményében fiatalabbnak próbálták feltüntetni magukat.Őszülő halántékú férfiak szemrebbenés nélkül adták ki magukat 17 évesnek. Többnyire azonban igazat mondtak betegeink. A tőlük hallott kórelőzményt megerősítették a varrt sebek, hegek, a röntgenfelvételek...

Magyarok a menekülttáborban

Amit az emberek általában nem tudnak: a hazai menekülttáborokban magyarok is voltak. Kezdetben Romániából jöttek, később a délszláv háború miatt a volt Jugoszláviából kellett elmenekülniük. El lehet képzelni, milyen lehetett magyarként részt venni a szerbek és horvátok vagy a szerbek és bosnyákok között dúló háborúban. Találkoztam olyan magyarral, aki megtagadta, hogy a frontra menjen. A frontszolgálatot megúszta, de azt a katonai feladatot kapta, hogy az aknákat keresse az aknamezőn. Ennek az lett az eredménye, hogy poszttraumás stressz zavar jelentkezett nála. Voltak kisgyermekes családok, de egyedülálló, esetleg idősebb, beteg emberek is. Nem kevesen  koruk, állapotuk, betegségük miatt mind a mai napig tartós segítségre szorulnak. A menekülés családokat szakított szét: voltak, akiknek sikerült a határon átjutni, de egyes családtagoknak nem – pl. a kisebb gyereketát tudták hozni, de a nagyobbik otthon maradt a nagyszülővel.

A menekült nem gazdasági okból menekül!

Sok, a menekültügy témájában tájékozatlan polgártársunk tette fel a kérdést, amikor megtudta, hol dolgozom: “Miért jönnek a menekültek ide? Miért pont Magyarországra jönnek?” Nem volt sok sikerélményben részem, amikor erről beszélgetésbe bocsátkoztam, mert mintha az emberek nem értették volna, miről beszélek.   

A menekültek több hónapja, nemritkán több éve elhagyták hazájukat. Nem repülővel vagy vonattal érkeztek, mégcsak nem is busszal vagy személygépkocsival. Voltak, akik hetekig, hónapokig gyalogoltak, kisgyerekekkel, várandós feleséggel. Az út fáradságos és veszélyes volt, sérülések, betegségek, éhezés és hideg nehezítette a haladást. A helyiek nem nagyon örültek a furcsa, számukra idegen jöttmenteknek, időnként a hatóságok is vadásztak rájuk. Volt, amikor éjszaka gyalogoltak, nappal aludtak, hogy ne kapják el őket. Előfordult, hogy az úton a családból megbetegedett, sőt meg is halt valaki, vagy elveszítették egymást, akik együtt indultak útnak. Volt, hogy bebörtönözték, vagy kihasználták, kifosztották, bántalmazták őket. Ezek az emberek nem a jobb megélhetés reményében hagyták el hazájukat, hanem azért, mert  testi épségük, életük veszélybe került. Voltak, akiket az etnikai hovatartozásuk, a vallásuk vagy a politikai meggyőződésük miatt üldöztek – ez ismétlődő fenyegetést, bántalmazást, kínzást vagy fizikai megsemmisítést jelentett. Elég sok keresztény menekült ide, akiket éppen vallásuk miatt üldöztek el szülőföldjükről. Volt olyan közel-keleti országból származó keresztény, aki az orvosának adta át megőrzésre a bibliáját, mivel attól félt, muszlim szobatársai megölik, ha megtalálják nála. A menekülttábor megváltás lehet a kimerült, legyengült, beteg menekült számára, ám  a körülmények messze nem szállodaiak. Fedél van a fejük felett, napi háromszori étkezést és orvosi ellátást kapnak (Magyarországon). Időnként azonban a szobájukat idegenekkel, esetleg más országbeliekkel kell megosztaniuk. A fentiek alapján óriási badarságnak tűnik az a feltevés, hogy bárki gazdasági okok miatt tenné ki magát ennek a sok veszélynek és kellemetlenségnek.

A poszttraumás stressz zavar (PTSD)

A menekülttáborban megkerülhetetlen volt a poszttraumás stressz zavar. Ez érzelmileg igen súlyos, megterhelő, traumatikus események (háborús erőszak, természeti katasztrófa, agresszív bűncselekmény vagy súlyos baleset) után jelentkezik az áldozatoknál vagy a szemtanúknál. A traumatikus esemény(ek) nyomasztó emléke az egyén akarata ellenére ismételten visszatér, betolakodik a tudatba, időnként ugyanolyan intenzitású szorongást okozva, mint az eredetileg átélt borzalom. Nem ritka, hogy ezek a szörnyűségek alvás közben, rémálmok formájában lepik meg az embert, megzavarva az alvást. Ez oda vezethet, hogy a PTSD-ben szenvedő ember retteg az éjszakától, nem mer elaludni. A rossz emlékek spontán is megelevenedhetnek, de bizonyos ingerek kiválthatják az emlékek tudatba tolakodását. Egyik betegünk szüleit egyenruhások a szeme láttára ölték meg, amikor 5 éves volt. Még 20 éves korában is olyan szorongás jelentkezett nála egyenruhás emberek (pl. a magyar rendőrök) láttán, hogy időnként bevizelt. Érthető, hogy a poszttraumás stressz zavar igen gyakran fordul elő menekülteknél, de nemcsak azoknál jelentkezhet, akiket közvetlenül érint a traumatikus esemény. A debreceni menekülttáborban többször előfordult, hogy a tábor munkatársa, aki részt vett a menedékkérő meghallgatásán, annyira kikészült az előadottak hallatán, hogy rosszul lett, nem tudta folytatni a munkáját, orvosi segítségre szorult, vagy haza kellett mennie.

Elmeszociális otthon a menekülttáborban

Az elmeszociális otthonokban azokat a pszichiátriai betegeket helyezik el, akik olyan súlyos állapotban vannak, hogy régóta fennálló betegségük javulására, gyógyulására kevés az esély. Természetesen ezek a személyek – állapotuk miatt – munkára, önellátásra képtelenek, és tartós gondozásra, felügyeletre, ellátásra szorulnak. A délszláv háborúban a szerbek megtámadtak egy boszniai elmeszociális otthont, az ott dolgozók elmenekültek, az otthon lakói pedig ott maradtak védtelenül. Akik túlélték a támadást, azokat Magyarországra, Nagyatádra menekítették. 1996-ban megszüntették a nagyatádi menekülttábort, és lakóit – köztük az elmeszociális otthon lakóit, 10 nőt és 21 férfit – a Debreceni Menekülttáborban helyezték el. A betegek többsége bosnyák volt, de volt néhány horvát és szerb is közöttük. A legfiatalabb páciens 30, a legidősebb 65 éves volt. A pszichiátriai betegség mellett többüknek komoly szomatikus betegsége is volt, pl. tbc, cukorbetegség, magasvérnyomás, szívbetegség, epilepszia. Magyarországi tartózkodásuk alatt megszakadtak a kapcsolataik az otthon maradt családtagokkal. Többségüknek nem volt pénze, így a kapcsolatteremtés elemi materiális feltételei is hiányoztak. Gondoskodni kellett arról, hogy levélpapírt, borítékot, bélyeget, telefonkártyát kapjanak, hogy felvehessék a kapcsolatot hozzátartozóikkal. Hogy gyorsabban és hasznosabban teljen az idejük, néhány társasjátékot, kártyákat, sakk-készletet szereztünk be nekik. Buszjegyet is kaptak, hogy a városba be tudjanak időnként menni. Mindehhez az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága biztosított anyagi támogatást. 

Sakkozó szkizofrének

Az volt a benyomásom, hogy menekültjeink szívesen sakkoznak – a sakkozás nemzeti sportnak számít a délszláv országokban. Így arra gondoltam, hogy a sakkozást felhasználhatnánk a táborlakók és néhány elmeszociális otthoni gondozott segítésében, rehabilitálásában, s ebben a Hajdú-Bihar megyei Sakkszövetség támogatását is élvezhettük. A menekülttábor csapatát Debreceni Befogadóállomás néven sikerült benevezni a megyei csapatbajnokságba. Az ellenfelek jó benyomást szereztek sakkozóinkról, azt mondták, felkészültek és sportszerűek voltak. Nem sejtették, hogy a tábor csapatában “elmebetegek” is vannak, gyógyszeres kezelésben részesülő szkizofrének.

Milyenek a menekültek?

Az emberek fejében eléggé egysíkú elképzelés él a menekültekről, ám  “menekültekről” általánosságban nem beszélhetünk, hiszen etnikum, vallás, nyelv, kultúra, iskolai végzettség, bőrszín és testalkat alapján rendkívül sokfélék. Négy földrészről jöttek azok az emberek, akikkel a debreceni menekülttáborban találkozni lehetett. Fontos megérteni, honnan és miért jönnek hozzánk azok, akik elhagyják hazájukat. Sok országban mindennapos veszélyben van ártatlan civilek megélhetése, testi épsége, élete fegyveres szervezetek, háborús konfliktusok vagy éppen a diktatorikus államhatalom miatt. Nem látnak más kiutat, mint a sok kockázattal és veszéllyel járó menekülést. Előfordul, hogy nagyobb családok indulnak útnak, gyerekekkel, nagyszülőkkel. Találkoztam olyan nőkkel, akik rabszolgaként éltek hazájukban. A mindennapi kemény munka mellett rendszeresen bántalmazták őket, szexuálisan visszaéltek velük, és a lakást nem hagyhatták el soha.

Magasan kvalifikált, jól képzett emberek is vannak a menekültek között: orvosok, mérnökök, egyetemi oktatók, művészek. Vallásuk, etnikai hovatartozásuk vagy politikai nézeteik miatt lehetetlenné vált az életük, és el kellett hagyni a hazájukat. Azt, hogy egyes országokban mennyire veszélyes állapotok uralkodnak, az is mutatja, hogy van olyan, régóta a magyar állami egészségügyben dolgozó szakorvos-kollégám, aki 40 éve nem mer visszautazni a hazájába, attól félve, hogy mint “katonaszökevényt” bebörtönöznék hazatérése esetén.

Cseberből vederbe

Az új országban nem nagyon örülnek a furcsa öltözetű, idegen nyelven beszélő embereknek. Itt is kiszolgáltatottak a menekültek. Kihasználják őket, bűncselekmények áldozataivá válnak. Menekülttáborokban tengődnek, vagy be is börtönzik őket. Különböző módokon vegzálják a menekülteket, megfoszthatják őket értékeiktől, pénzüktől. Volt, amikor a rendőr visszaadta a menekülő mobiltelefonját, csak éppen kitörölt belőle minden számot. Nyelvtudás és lehetőségek híján az idegen nem nagyon tudja érvényesíteni az érdekeit, jogait. Így idővel továbbmennek újabb és újabb országokba. És közben hosszú hónapok, akár évek telnek el.

Agresszívek-e a menekültek?

Agresszión azt értjük, amikor valaki szándékosan fizikai, anyagi, pszichológiai vagy morális kárt okoz. Az agressziót magyarázó pszichológiai elméletek közül az egyik legismertebb a frusztráció-agresszió hipotézis. A frusztráció egy célirányos tevékenység akadályoztatása, meghiúsulása miatt jelentkező kellemetlen érzelmi állapot. Ez az, ami a menedéket kérők körében sajnos igen gyakori. A több hónapig, sőt évekig tartó hányattatás után megérkezve, a menekülttáborban hónapokat kell várniuk a kérelmük elbírálására, tétlenségre késztetve, zsúfoltságban, idegenekkel összezárva. Az agresszió ismerős terepen, “hazai pályán” intenzívebb, új, ismeretlen helyen, idegen kulturában azonban inkább félénkek, bizonytalanok az emberek. De az sem meglepő, hogy ilyen körülmények között egyesek időnként nem tudtak uralkodni magukon, és veszekedésre, fizikai erőszakra került sor a családtagok vagy a különböző etnikai csoportok között. Az is előfordult, hogy a berendezést, bútorzatot, ajtót, ablakot, fűtőtesteket tették tönkre a táborlakók.

Az agresszió a szociális tanulás elméletével is magyarázható, amely szerint az agresszív viselkedés megfigyeléssel és utánzással sajátítható el. Ahonnan a menekültek jönnek, jogállam helyett az erőszak, az erősebb akarata, az ököljog érvényesül. Ehhez szokva időnként a rendelő várójában is tolakodtak, kiabáltak, veszekedtek. Sokan viszont képesek voltak alkalmazkodni: többször előfordult, hogy a kiabálva követelőző menedékkérő a vizsgálat végére megszelídült, és mosolyogva köszönte meg a segítséget az egészségügyi dolgozóknak.

Bár néhány páciensünknek volt rendőrségi, bírósági ügye, a médiumokban messzemenően túlzók voltak a menekültek agresszivitásáról szóló híradások. Városszerte terjengtek történetek a menekültek rémtetteiről, de az atrocitásoknak áldozatai vagy szemtanúi ritkán voltak, inkább csak másod- vagy harmadkézből származó híreket adtak tovább az emberek, időnként jelentősen eltúlozva a hallottakat. A menekülttáborhoz közeli boltokban törzsvendégek voltak a táborlakók. Az ott dolgozó eladók és pénztárosok kedvező benyomásokról számoltak be: kedvesek, udvariasak voltak a menekültek, a hogylétükről érdeklődtek, ami a magyar vásárlók körében sokkal ritkább. 

Szexuális agresszió?

Városszerte sok rémhír terjengett arról, hogy a menekültek mekkora veszélyt jelentenek a nőkre,  különösen a fiatal lányokra. Hogy leszólítják őket a buszon, kikezdenek velük, inzultálják, molesztálják őket. Sok menekült pár napja érkezett Magyarországra, ismeretlen volt nekik a város. Próbáltak tájékozódni, a magyarok segítségét kérni, kérdéseket tettek fel. Könnyen adódnak kölcsönös félreértések az idegenekkel való kommunikáció során... Nyilván az is előfordult, hogy a menekültek ismerkedni szerettek volna, barátkozni a helyiekkel. Más kultúrából jövő, idegen nyelven beszélő embereknek nem könnyű megtalálni azt a viselkedésformát, ami egy új kultúrában elfogadható. Lehet, hogy időnként tolakodónak, bizalmaskodónak tűnhetett az a mód, ahogyan próbáltak kommunikálni. De a fiatal, csinos, vonzó nők a magyar férfiak részéről is ki vannak téve a nemkívánatos közeledésnek (sőt, akár a kevésbé fiatal és csinos nők is).

Nyelvek, nyelvtanulás

Nyelvészek számára remek kutatási terep lehetett volna a menekülttábor. Érdekes volt látni, hogy míg 8-10 év orosztanulás után a magyarok többsége egy pohár vizet sem tudott volna Moszkvában kérni, hogyan váltak a nem túlságosan iskolázott magyar takarítónők 2-3 hét alatt kommunikációképesekké. És viszont: a menekültek is általában gyorsan megtanulták magyarul a legszükségesebbeket. A mindennapok során meglepően kis szókinccsel el lehet boldogulni, ha a leggyakrabban használt és legfontosabb néhány tucat szót és mondatot tudjuk. A rendelőben adódott néhány üres perc, amikor orvosként nem volt teendőm, és a háttérbe húzódva figyelhettem a nővérek és a menekült nők közötti kommunikációt. Érdekes volt látni, amikor a magyar nők csodálták az afrikai nők sűrű, göndör fekete haját. Kiderült, hogy az afrikai nőknek pedig a szőke haj volt különleges, ők inkább olyat szeretnének.

Kezdetben a volt Jugoszláviából Magyarországra menekült magyarok voltak a tolmácsok. Az afrikai és ázsiai menekültek érkezésével megváltozott a helyzet – annyi országból jöttek hozzánk és annyi nyelven beszéltek, hogy állandó tolmácsról nem lehetett szó. Néhány menekült olyan szinten megtanult magyarul, hogy hivatásos tolmácsnak számított, akiket több-kevesebb rendszerességgel hívtak a rendőrségre, bíróságra, ahol egészen jó órabérért dolgoztak. A menekültek számára is szerveztek nyelvtanfolyamokat. Az itt tanító nyelvtanárok, egyetemi oktatók szerettek a táborban dolgozni, nagyon jó benyomásokat szereztek a menekültekről. Ám néha egyik napról a másikra eltűntek a tanítványok, mert váratlanul áthelyezték őket egy másik városba, egy másik táborba...

Tömény borzalom

Munkám talán legérdekesebb – egyben legnehezebb – része az volt, amikor a Cordelia Alapítvány alkalmazásában dolgoztam egy álló évig. Az Alapítvány munkatársai kizárólag megkínzott, bántalmazott menekültekkel foglalkozhattak. Egy alkalommal 4-5-6 órát dolgoztunk a menekültekkel, általában 8-20 személyt vizsgáltunk. El lehet képzelni, milyen 8-20 történetet egymás után meghallgatni arról, kit hogyan kínoztak, bántalmaztak, és miért, milyen módon hagyta el a hazáját. De bármilyen szomorú is volt, amiről a bántalmazott menekültek beszéltek, úgy tűnt, jó volt nekik, hogy hosszú évek után van, aki figyel rájuk, meghallgatja őket, a szemükbe néznek, hisznek nekik, emberszámba veszik őket, hogy valakinek érdekes és fontos, mi történt velük és hogy vannak. A régóta meglévő mély lelki sebek gyógyulása hosszú folyamat, ami nagy kitartást, türelmet igényel. A pszichológusok és pszichiáterek által alkalmazott terápia mellett nagyon sokat segített a pácienseknek a terápiás teammel dolgozó művészetterapeuta és bábszínész is.

Integrálhatók-e a menekültek?

A menekültek gyerekei magyar óvodába és iskolába jártak. Közülük többen középiskolában, majd főiskolán, egyetemen folytatták tanulmányaikat vagy szakmát tanultak. A nyelvet elsajátították, a kultúrát megismerték. Természetesen ez a menekülteknek csak egy töredékére igaz, mivel sokan nem várták meg az időnként elhúzódó hivatalos eljárás végét, és eltávoztak a táborból – ezután már nem lehetett követni a sorsuk alakulását. Akik menekült státuszt kaptak, lakhatási engedélyt és munkavállalási engedélyt is kaphattak. De nyelvtudás és szakképzettség híján irreális az az aggály, hogy a menekültek elvennék a magyaroktól a munkát.

Nem angyalok, de nem is ördögök

Az elmúlt két évben a hazai médiában démonizálva mutatták be a menekülteket. A hírekben látottak és hallottak azt sejtetik, hogy követelőző, fenyegetőző, randalírozó, agresszív, iskolázatlan csőcselékről van szó, amelynek tagjai bűncselekményeket, sőt terrorcselekményeket követnek el, és fertőző betegségeket terjesztenek. Voltak persze összetűzések különböző etnikai csoportok között, de ezek aránylag ritkán fordultak elő, és közelről nem voltak olyan ijesztőek, mint ahogyan a médiumok tudósítottak ezekről az eseményekről. A viszonylag ritkán adódó nehéz helyzetek ellenére a menekültek nem befolyásolták mérhető módon a bűnügyi statisztikákat. Az sem igazolódott, hogy bizonyos fertőző betegségek gyakoribbá váltak volna a menekültek miatt.

Kik dolgoztak a menekülttáborban?

Az egészségügyi szolgálatban dolgozó szakorvosok, védőnő, nővérek, ápolók önként választották ezt a munkát, és szerettek itt dolgozni, kedvelték a menekülteket. A kollégák segítették egymás munkáját is, ami azért nehezebb volt, mint az, amit az állami egészségügy keretei között végeznek. Nagy volt a baj, össze kellett fogni, kifejezetten jó volt a légkör. Nagy kreativitásra, flexibilitásra és időnként humorra volt szükség, hogy segíteni tudjunk a rászorultaknak. Nyitottság, kíváncsiság, kalandvágy és bátorság kellett ahhoz, hogy valaki erre a munkára adja a fejét.

A munkánkhoz nagy szükség volt a szociális munkásokkal való rendszeres kommunikációra és együttműködésre. Róluk is hasonlókat tudok mondani, mint az egészségügyi szolgálat dolgozóiról. A Debreceni Egyetem Szociológia Tanszékének terepgyakorlati helyéül is szolgált a Befogadó Állomás, illetve önkéntesként is dolgoztak szociális munka szakosok. Szociálpedagógiaszakos hallgatók is meglátogatták a tábort, hébe-hóba pszichológushallgatók is érkeztek.

Az utolsó években igen sok biztonsági őr és rendőr dolgozott a táborban. Többnyire megfelelő módon bántak a menekültekkel, de több alkalommal előfordult, hogy a biztonsági őr basáskodott, kiabált velük, szidalmazta őket. Kiválasztásuk és a speciális feladatra való felkészítésü több figyelmet érdemelt volna.

A döntések a menekültek további sorsáról “fentről” jöttek, és sokszor egészen váratlanul. Egyik napról a másikra derült ki, hogy nagyobb csoportjaikatt egy másik menekülttáborba kell átszállítani. Sokként érte ez a menekülteket, de a velük foglalkozó szakembereknek is rossz volt. Úgy tűnik, a döntéshozóknak eszükbe sem jutott, hogy egy kiszolgáltatott idegennek milyen sokat jelent, ha már ismeri a vele foglalkozó személyeket és a helyet, ahol van, és mekkora stresszt okoz, ha váratlanul kiszakítják a már megszokott környezetből, és egy teljesen új helyen kell idegen emberekhez alkalmazkodni.

A zárt szállás

Az 1990-es években létrehozták a menekülttáboron belül a “karantént”, ahol elhelyezték az újonnan érkezőket. Innen csak a kötelező egészségügyi szűrővizsgálatok után lehetett kiköltözni. Néhány év múlva megszüntették ezt a részleget. 2013 óta Menekültügyi Őrzött Befogadó Központokban helyezték el azokat a menekülteket, akiket valamilyen okból kockázatosnak, veszélyesnek ítéltek meg. A debreceni tabor közepén alakították ki ezt az őrzött szállást, amit magas, szögesdróttal és őrtornyokkal (bennük fegyveres őrök) ellátott kerítés határolt minden irányból. A kapu mindig zárva volt, a menekültek nem jöhettek ki, látogató nem mehetett be hozzájuk. A bezárt embereknek sok lelki problémájuk volt, amin egy pszichiáternek vagy pszichológusnak kellett volna segíteniük. Bár szívesen segítettem volna, engem sem engedtek be, olyan szigorú volt az ellenőrzés.

A vég

2015 tavaszán a politikusok elkezdték hangoztatni, hogy bezárják a Debreceni Befogadó Állomást – médiahír lett belőle, a tábor dolgozói között is elterjedt. Ez számomra nagyon sokáig kacsának, városi legendának tűnt, mert teljesen abszurd ötlet bezárni egy 20 éve jól működő, fontos feladatot betöltő intézményt.

2015. december 31-én azonban bezárták a tábort, amely megnyitása, 1995 óta összesen 95 országból több mint 35 000 embert fogadott be...