Hirdetés
Mipszi
Mipszi.hu

A populizmus pszichológiája

Betegesen normális?

 El tudjuk képzelni, hogy az általunk kedvelt párt vagy politikus populista? Természetesen nem. Populisták ugyanis mindig csak a másik politikai oldalon vannak…

Betegesen normális?

A képviseleti demokráciák paradoxona

Bár a populizmust gyakran szokás valami politikai betegségnek, devianciának, extremitásnak látni, ez tévképzet. A képviseleti demokráciáknak ugyanis van egy természetes paradoxona. Az olvasók közül ki szeretne például károsanyag-emissziós kvótákról vagy agrárszubvenciókról szóló, hosszú órákon tartó parlamenti bizottsági, majd plenáris vitában és döntésben részt venni? Valószínűleg nem sokan. Éppen ezért választjuk és ruházzuk fel a döntés jogával a képviselőinket, és ezért fizetjük meg őket: többségünknek sem motivációja, sem ideje nincs arra, hogy a köz döntéseiben közvetlenül részt vegyen. Ezzel együtt a legtöbb országban (nem csak nálunk) a választók nagyon rossz véleménnyel vannak a saját maguk által választott politikusokról. A populizmus így gyakran egyfajta „szelepként” működik, melyen keresztül levezethetőek a mások által hozott döntések nyomán keletkező természetes feszültségek. És ez nem csupán politikai kontextusban van így. Aki nagyobb (vagy akár kisebb) szervezetnél dolgozik, legyen az multinacionális vállalat, kórház vagy éppen egyetem, pontosan tudhatja, hogy a vezetők és a „rendszer” szidása – különösen Kelet-Európában – a munkahelyi beszélgetések egyik leggyakoribb, már-már kötelező formája. Sokszor még azokban a szervezetekben is, ahol a dolgozók jól érzik magukat és elégedettek a munkájukkal…

Hirdetés

Egy kis populizmus tehát nemcsak a demokráciáknak, de a hétköznapi életnek is szükségszerű velejárója. És persze a populista állítások tartalmazhatnak részigazságokat, még ha túlságosan általánosítanak is: például a politikusok körében egyes időszakokban teret nyerhet a korrupció vagy a hozzá nem értés. Ugyanakkor azonban ne feledjük: egy ország politikai elitje nem légüres térben, hanem a társadalomban jelen lévő normarendszer és viselkedési minták alapján tevékenykedik, így nem igaz a populista szembeállítás a gonosz, önző politika és a morálisan makulátlan nép között. A bennünket képviselő politikusokat mi választjuk, részben tehát ők is „mi magunk” vagyunk – személyükben így minden társadalom önmagát utálhatja.

„Patológiásan normális”

A világ egyik legelismertebb populizmus- és szélsőjobb-kutatója, Cas Mudde szerint a populizmus nemcsak hogy normális, de már patológiásan normális – legalábbis a radikális jobboldali populizmus. Ez azt jelenti, hogy valójában csak felerősíti a közvéleményben dominánsan létező – sokszor többségi – véleményeket és tendenciákat. Ezeket a modern politikai rendszerek normái és intézményei – politikai és gazdasági racionalitásból – igyekeznek kiszorítani. A populizmus éppen ebből szerzi tömegbázisát: sokan úgy érezhetik, hogy valóban az ő elnyomásra ítéltetett gondolataikat hangosítja fel...

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2017. 5. számában olvasható

Hirdetés
Hirdetés