Jelenlegi hely

A szavaiddal sosem tudsz ártani?

"Botokkal és kövekkel összetörheted a csontjaimat, de a szavaiddal a lelkemet zúzhatod össze." (Linda McCartney)

Egy amerikai közmondás szerint botokkal és kövekkel összetörheted a csontjaimat, de a szavaiddal sose tudsz ártani. A közmondás lényege, hogy a fizikai fájdalommal szemben a verbális bántás nem hagy maradandó nyomokat: mondhat ugyanis a másik bármit, azok akkor is csak szavak maradnak. Régóta tudjuk persze, hogy ez nem igaz.

Nem véletlen, hogy az énekes-fényképész Linda McCartney ezt a mondást már máshogy fejezte be: botokkal és kövekkel összetörheted a csontjaimat, de a szavaiddal a lelkemet zúzhatod össze.

Lekicsinylő címkék

A szavak ártalmas és bántó természetére jó példa a lekicsinylő címkék használata. Ezeket politikai, etnikai, szexuális, vallási vagy más orientáció alapján aggatják rá emberek egy csoportjára, és céljuk lealacsonyításuk, kigúnyolásuk, alacsonyabb rendűvé tételük. Andrea Carnaghi és Anna Maass 2007-ben megjelent tanulmányukban olyan szó-párosok hatását hasonlították össze, amelyek közül az egyik az elfogadott, hivatalos verzió (például afroamerikai, homoszexuális), a másik viszont egy lekicsinylő kifejezés volt (például nigger, buzi). Eredményeik szerint a lekicsinylő kifejezéseknek elsősorban egy automatikus, nem tudatos szinten van hatásuk a befogadóra. Azt gondolhatnánk, hogy ha valaki lealacsonyító, kirekesztő módon nyilatkozik egy csoportról, annak legfeljebb annyi hatása lesz ránk, elfogadó, nem előítéletesen gondolkodó emberekre, hogy magáról a „gyűlölködőről” alakítunk ki egy nem túl pozitív képet magunkban. A vizsgálatok azonban meglepő eredményt hoztak. Kiderült: ha azt követően, hogy végighallgattuk valaki lesújtó, lekicsinylő szavait, megkérdeznek minket arról, mi a véleményünk az érintett csoportról, sokkal több negatív tulajdonságot társítunk hozzájuk, mint ha nem hallottuk volna a róluk szóló gyűlölködő szavakat. Ami pedig a leginkább elgondolkodtató e folyamatban: egyáltalán nem kell, hogy kezdetben egyetértsünk a negatív véleménnyel, a bennünk élő kép az adott emberekről szinte automatikusan válik rosszabbá, s ennek leggyakrabban nem is vagyunk tudatában...

Mit hogyan nevezünk?

Vannak azonban a verbális agressziónak olyan formái is, amelyek első ránézésre nem is igazán tűnnek agresszívnak, hatásuk viszont ugyanolyan romboló lehet, mint a lekicsinylő címkéké vagy a dehumanizációé. Albert Bandura szerint az események értékelése szempontjából óriási jelentősége van annak, hogy egy adott dolgot hogyan nevezünk. Ezért lesz szerinte a háborús műveletek alatt meggyilkolt civilekből járulékos veszteség, a kirúgásból alternatív karrierlehetőség, a hazugságokból mindössze a tényeknek másik verziója, és az adócsalásból kreatív könyvelés. Az eufemisztikus nyelvhasználat azért ártalmas, mert segítségével viszonylagossá tehetőek a rossz vagy akár kegyetlen tettek következményei: könnyebben bocsátunk el valakit, ha ez számára csak egy új lehetőség nyitánya, és könnyebben fogadjuk el az ártatlan áldozatok halálát is, ha járulékos veszteségként számolnak be nekünk róla...

Tagadó vagy megerősítő

...Amikor egy cselekvésről beszélünk, látszólag szabadon választhatunk a tagadó és a megerősítő forma között: szinte csak stílusbeli kérdésnek tűnik, hogy azt mondjuk „okos”, vagy azt, hogy „nem buta”, hogy „jó”, vagy hogy „nem rossz”. Ennél azonban többről van szó: a tagadó megfogalmazás (pl. „ő nem buta”) a befogadóban ugyanis egyszerre aktiválja azt is, amit az üzenet állít (okos) és azt is, amit tagad (buta)... Ha egy csoport tagja (például egy szőke nő) a várakozásainkkal ellentétesen viselkedik (például jó matekdolgozatot ír, holott a szőke nők nem értenek a matematikához), akkor teljesítményét tagadó formában kommunikáljuk: „(Ő) nem (is olyan) buta”. Ez viszont aktiválja az általánosabb felismerést, amely szerint a szőke nők viszont nagyon is buták. Ebben az apró, nem tudatos kommunikációs jelenségben az az igazán ijesztő és ártalmas, hogy úgy vonja kétségbe a teljesítményt, hogy a felszínen mindvégig elismeri azt...

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2016. 6. számában olvasható.

Share

A Mindennapi Pszichológia
2020. június–júliusi számában
ezekről olvashat:

2020 június–július

  • Mindennapos manipulatív technikák és kivédésük

  • Koalíciók és félrecsúszó párkapcsolatok

  • Miért nem teszünk a klímakatasztrófa ellen?

  • Milyenek is a magyarok? A személyiség faktorai – 3.

  • Játék „itt, most és akkor” – a pszichodráma

  • Minden a fejben dől el? Test és lélek egysége

  • Amit a lelkiismeretünk diktál?

  • Járvány után… (?)

  • Stressz alatt másképp döntünk?

  • „Mintha minden évben érkezne hozzánk egy újszülött

  • Autizmus spektrumzavar felnőttkorban

 

KERESSE AZ ÚJSÁGÁRUSOKNÁL!

Ez is érdekelhet

A kétezres évek eleje óta a férfiaknál csaknem öt, a nőknél három évvel nőtt a születéskor várható élettartam

Mit tehetünk, milyen módszerek állnak rendelkezésünkre, ha egészségünket meg akarjuk tartani?

Az akaraterő egyfelől abban segít, hogy valamit megtegyünk - másfelől viszont abban, hogy valamit ne tegyünk meg.

Noha a magyarban nincs széles körben elterjedt kifejezés a jelenségre, nekünk is ismerős lehet.

A sikeres alkalmazkodás során új képességekre tehetünk szert, nagyobb önismeretet és komoly sikerélményt nyerhetünk.

Milyen az anyagi stabilitásunk, a megélhetésünk, a jövőnk, mit hagyományozhatunk gyermekeinkre? Ennek megfelelően biztonságot vagy bizonytalanságot élhetünk át.