Jelenlegi hely

Ne bántsátok a hikikomorit!

Szeretne a közösség tagjává válni, emberek közé menni, kapcsolatokat építeni, barátnőt találni, de a gondolat, hogy ezt megtegye, kínzó szorongást ébreszt benne.

Tamaki Saito japán pszichiáter a kilencvenes évek elején szerezte szakképesítését. Már ekkor is megdöbbentő volt számára, hogy néhány év leforgása alatt középosztálybeli japán szülők tömegei fordultak hozzá azzal a panasszal, hogy 15 év körüli, többnyire fiú gyermekük az iskolát abbahagyva éjszakai életmódra állt át, és szobáját immár hónapok, sőt évek óta nem hajlandó elhagyni. 

„Japán depresszió”?

Az akár évtizedekig is elhúzódó, súlyos szociális izolációval járó állapotot, az ezzel járó sajátos viselkedést – és az ebben „szenvedőket” – a japánok hikikomorinak nevezik, melynek jelentése: „elzárva lenni”. A japán társadalmat sújtó jelenséget, ha úgy tetszik, japán depressziónak is nevezhetnénk, mert a hikikomorik tulajdonságai nagymértékben a nyugati országokban ismert depresszió tüneteihez hasonlóak: szociális izoláció és fóbia, szorongás, lehangoltság, bűntudat, önvádlás, a leromlott hangulattól vezérelt (holothym) gondolkodás, kognitív negatív szűrők a gondolkodásban. A hikikomori modern technikai eszközökkel veszi magát körül, melyek a társadalmi kapcsolatok vágyott illúzióját igyekeznek a közösségi média segítségével fenntartani – de ismertek olyan esetek is, hogy az online közösségbe tömörült hikikomorik online ismerkednek, vallanak szerelmet egymásnak és virtuális párkapcsolatban élnek anélkül, hogy valaha is találkoznának. Az önmagukat elszigetelődésbe hajszoló japánok társadalma első olvasatra utópiának tűnik, pedig valójában egy igen gyakori kulturális jelenségről van szó, mely egyre inkább elveszíti „japanikum” jellegét, és világszerte mentális zavarok, alkalmazkodási zavarok részjelenségeként azonosítható.

A hikikomori szeretne a közösség tagjává válni, emberek közé menni, kapcsolatokat építeni, barátnőt találni, de a gondolat, hogy ezt megtegye, kínzó szorongást ébreszt benne... A hozzátartozók - ellentétben az európai gyakorlattal - gyakran hónapokig támogatják a hikikomorit saját „társadalmi exodusában”, így hónapok, évek telnek el, mire a lassan felnőtté érő hikikomorit segítséghez próbálják juttatni...

Hikikomorik és bumeránggyerekek

A szülők a hikikomori viselkedést szégyennek, rejtenivalónak élik meg, gyakori, hogy gyermeküket rajtuk élősködő parazitának tekintik. Nem meglepő, hogy Saito egy 2002-es BBC dokumentumfilm bemutatását követően brit szülők sokaságától kapott segélykérő leveleket, melyek a japán kórképhez hasonló állapotban lévőnek írták le az angol családok fiatal tagjait. Amint azt Andy Furlong brit szociológus kiemeli, számos európai országban (így hazánkban is)  terjedő gyakorlat, hogy a fiatalok tanulmányaik befejeztével „szünidőt” vesznek ki, és meghosszabbítják kényelmes, felelősségtől mentes életüket, mely jelenségre néhány műszó is született: „mama-hotel”, „bumeránggyerek”.

Lelki konfliktusok

De mi is állhat pontosan egy hikikomori lelki konfliktusainak középpontjában? A témát taglaló cikkek tanúsága szerint számos szülő hibáztatja magát, mert úgy érzi, hogy felnőtt gyermekének voltak valaha álmai, melyek mentén kiteljesedhetett volna, de ők (a szülők) tönkretették ezeket. Jung is írja, hogy az introvertált lélektani típusba tartozó egyén kellő önismeret hiányában hajlamos egy sajátnak vélt eszméért vagy ideáért évekig kitartóan küzdeni, képzettséget szerezni – majd a tárgyban nem találva szubjektív önigazolását, végül pályaelhagyóvá válik, noha képességei szerint megfelelőnek tűnne az elvégzendő feladataira. A domináló típusú szülői, nevelési attitűd könnyen vezethet ilyen életsorsokhoz, melyek képviselői – miután minden addig elért eredményüket feladták, - személyes pályájukon megrekednek, illúzióvesztetté válnak, s éveken, évtizedeken át szenvednek „mélységvesztésben” egy sajátságos társadalmi purgatóriumban. Hiszen a „mamahotel” lakója vagy a hikikomori egyaránt lemond a maslow-i én-megvalósításról, amennyiben az jobbára elérhetetlenné válik a szobányi méretűre zsugorodott tér szorításában. A helyzet paradoxona  mégis leginkább az, hogy az izoláció ilyen súlyos mértéke mellett egy virtuális térben intenzív internetes és közösségimédia-kommunikáció folyhat az elszigetelt én és az „élet” képviselői, vagyis a többi ember között.

A szigetország problémája kétségkívül érdekes egzotikumnak tűnhet számunkra, mindazonáltal nem árt figyelni a globális egészség-trendeket, hiszen többször előfordult már máskor is, hogy egyik-másik nemzet társadalmi gondja medikalizálódott...

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2016. 5. számában olvasható

Share

A Mindennapi Pszichológia
2020. okóber–novemberi számában
ezekről olvashat:

2020 október–november

  • Pedig olyan jól megvoltunk…

  • Aki él, az visszatérhet – Válás utáni gyász és remény

  • Mindenért az anya a hibás?

  • A passzív-agresszív anya – „Hiába teszem ki a lelkem…”

  • Félelem a haláltól, az élettől és a változástól

  • A mutyi metaforája – Az ismerősség vonzásában

  • Csalók és becsapottak – Valóságtorzítás, valóság-elrejtés és menekülés a valóság elől

  • Masni nyulat halála napján váltja Egon, a kaméleon

  • Egy párkapcsolat krízise - pszichoterápiás pillanatok

  • Élet – egy új életre várva

  • Agyunk fogyasztásmérője: a pupilla

  • Olyan jó egyedül?

  • Miért elégedetlenek a nők a mellük méretével?

  • A „szeretem” és a „nemszeretem” munkákról

 

KERESSE AZ ÚJSÁGÁRUSOKNÁL!

Ez is érdekelhet

A lelki gondokat nemcsak a testi adottságokkal való elégedetlenség okozhatja! Vannak, akik ruházatuk és hajviseletük miatt érzik kellemetlenül magukat, mert társaik ezekért...

Amennyiben egy gyerek életéből hiányzik a feltétel nélküli, biztonságot nyújtó időszak, elképzelhető, hogy egész élet

A diagnosztizáltan major depresszióban szenvedő gyermekek körében nagyon magas arányú az öngyilkos magatartás.

Hogyan is állunk a „valósággal”? Miért szeretünk néha olyasmiben hinni, aminek kétes a valóságtartalma?

Veled is előfordul, hogy órákon át latolgatsz egy viszonylag egyszerű kérdést, vagy hogy nem tudsz választani a lehet

Ha valaki mindig megmondja, hogy a gyereke mit és hogyan tegyen, akkor nem az önállósodás útján indítja el, hanem megtartja egy olyan, érzelmileg infantilis munkamódban, amit...