Jelenlegi hely

Bárki lehet szerencsés, de nem akárki

Mindig van másik út
„Azért nem jut olyan sok ember sehova az életben, mert, amikor a lehetőség kopogtat az ajtajukon, éppen a hátsó kertben keresgélik a négylevelű lóherét.” (Walter Chrysler)

Képzeljük el, mi történne, ha egy sebészorvos a következőket mondaná: „Sajnálom, asszonyom, a férje a sérvműtét során életét vesztette, mert nem volt szerencsém.”

Szerző: 

Vagy egy légitársaság szóvivője a következőkkel állna a sajtó képviselői elé: „Sajnáljuk, de ma elpártolt tőlünk a szerencse: a gépeink 10 százaléka lezuhant. Nézzék el, de rossz napot fogtunk ki.” Akkor is tágra nyílt szemekkel fortyognánk a dühtől, ha egy óceánjáró kapitánya, miután a mentőcsónakban partot ért, így szólna: „Nehéz időszakon vagyok túl, mostanában egyszerűen nem jöttek össze a dolgok, Fortuna nem volt kegyes hozzám, a rám bízott hajó elsüllyedt. Van ilyen, nem lehet mindenki olyan piszkosul szerencsés, hogy révbe érjen.”

Az efféle képtelen összehasonlítások olvastán sokan legyintenek, elvégre ez más, hiszen itt elvárható a pontosság, a hiba nélküliség, s a véletlen, a sors kizárása. De miért is? A kérdés nem az, hogy a fenti példák miért nem fordulnak elő sosem a valóságban, hanem hogy a mi saját életünkben miért takaródzunk folyton a balsorssal, a „mázli-faktorral”, hogy nem voltam jókor jó helyen, és egyébként is, minden a kapcsolatokon múlik. Így van ez? Nincs, de ezt elfogadni roppant nehéz, ugyanis ebben a pillanatban a felelősséget már nekünk kell vállalnunk, s a másokra mutogatás lehetősége a múlt ködébe vész.

Ahol most tart az életünk, annak okozói elsősorban mi vagyunk. Nem a főnök, nem az anyós, nem az utált kolléga vagy a kevésbé szeretett unokatestvér, de még csak nem is az aktuális politikai vezetés tehet arról, miként telik el egy mezei hétfőnk, egy normál keddünk vagy egy sima szerdánk. Ennek kizárólagos eredendő okai ugyanis mi magunk vagyunk. Persze ha a szembesülés fájdalmas, akkor most felháborodva félredobod ezeket a sorokat. Sokan megtesszük majd, mondván, a mi életünk más, ezt kívülálló nem értheti meg. És ez így is van, csakhogy míg azon merengünk és veszekszünk környezetünkkel, hogy félig üres vagy félig tele életünk pohara, addig elfelejtjük az igazságot: van pohár! S ez a lényeg, ez a kulcs abban és ahhoz, hogy a szerencse gyakran látott vendég legyen nálunk is. A szerencse ugyanis nem a vágyaktól, de még csak nem is a gondolatoktól lesz bajtársunk, hanem a tetteinkben rejlik, hogy mellénk szegődik-e...

Te hogy döntesz, Kedves Olvasóm, egyszerűen csak leéled a Neked kimért (átlagosan) 27-30 ezer napot, vagy megéled azt?

Hiszem, hogy mindig van másik út, hogy mindig tehetsz mást, mint amit eddig tettél. A kérdés, elhatározod-e magad a változásra és a változtatásra? Ha azt teszed ugyanis, amit eddig tettél, az eredmények és a következmények is azok lesznek, amik már korábban is osztályrészedül jutottak.

 A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2016. 5. számában olvasható

Share

A Mindennapi Pszichológia
2020. okóber–novemberi számában
ezekről olvashat:

2020 október–november

  • Pedig olyan jól megvoltunk…

  • Aki él, az visszatérhet – Válás utáni gyász és remény

  • Mindenért az anya a hibás?

  • A passzív-agresszív anya – „Hiába teszem ki a lelkem…”

  • Félelem a haláltól, az élettől és a változástól

  • A mutyi metaforája – Az ismerősség vonzásában

  • Csalók és becsapottak – Valóságtorzítás, valóság-elrejtés és menekülés a valóság elől

  • Masni nyulat halála napján váltja Egon, a kaméleon

  • Egy párkapcsolat krízise - pszichoterápiás pillanatok

  • Élet – egy új életre várva

  • Agyunk fogyasztásmérője: a pupilla

  • Olyan jó egyedül?

  • Miért elégedetlenek a nők a mellük méretével?

  • A „szeretem” és a „nemszeretem” munkákról

 

KERESSE AZ ÚJSÁGÁRUSOKNÁL!

Ez is érdekelhet

A lelki gondokat nemcsak a testi adottságokkal való elégedetlenség okozhatja! Vannak, akik ruházatuk és hajviseletük miatt érzik kellemetlenül magukat, mert társaik ezekért...

Korunk jellegzetes vonásai erősen befolyásolják a járványhoz való viszonyulásunkat, hétköznapjainkat, sőt, egymáshoz való viszonyulásainkat is.

Hogyan is állunk a „valósággal”? Miért szeretünk néha olyasmiben hinni, aminek kétes a valóságtartalma?

A Semmelweis Egyetem Pszichiátriai és Pszichoterápiás Klinikáján indult impulzivitás-kutatáshoz 18-35 éves fiatalok j

Nem elég azt éreznünk, hogy megértjük a másikat – ezt ki is kell fejeznünk ahhoz, hogy ő is érezze a megértésünket.

Most részt vehet az ELTE testi tudatosságról szóló kutatásában és eredményéről egyéni visszajelzést kaphat.