Jelenlegi hely

„Veszekedjetek már egy kicsit!”

A veszekedés anatómiája
Ha a „soha”, „mindig”, „állandóan” stb. szavakat használjuk vagy ezt halljuk partnerünktől, már élhetünk a gyanúperrel, hogy játszmába keveredtünk.

Ha több ember együtt él (legyen szó akár párkapcsolatról, házasságról, családról), időről időre szükségszerűen előáll olyan helyzet, amikor eltérnek az érdekek. Ki mennyi időt tölt a fürdőben; hova menjünk nyaralni; mire költsük a közös pénzt – vagy egyszerűen: valaki épp a barátaival akar beszélgetni a lakás egyik szobájában, a másik pedig csöndet szeretne egy szobával arrébb. Ezek mind valamilyen szintű feszültséget szülnek – és ez teljesen természetes. Ha mindezt úgy próbáljuk megoldani, hogy kiabálunk egymással vagy fenyegetőzünk, az általában nem oldja meg a problémákat (sőt, inkább tovább mélyíti).

Szerző: 

Ha viszont a „legfontosabb, hogy szent legyen a béke” jelszóra hivatkozva nem kezdünk ezekkel semmit, attól még a feszültség ugyanúgy megmarad – csak rejtetten. Az egy háztartásban élők közt a „nálunk sosincsenek viták”, „mi mindenben egyetértünk”, „mi tökéletesen jól megvagyunk, sosincsenek súrlódások” általában nem arra utal, hogy minden rendben, hanem arra, hogy nem engedjük felszínre a természetesen megjelenő ellentéteket.

Hogy megtaláljuk az egyensúlyt ebben a kérdésben, érdemes elkülönítenünk egymástól két fogalmat: a konfliktust és a játszmát.

  • A játszma káros: csak tovább fokozza a problémákat, és gyakran egyre jobban elhidegíti egymástól az embereket – ez az, amit általában „veszekedés”-nek hívunk.
  • A konfliktus ezzel szemben egy természetes, hasznos és szükséges dolog az életünkben. Segít a problémák megoldásában, és – bár nem szoktunk rá így gondolni – elmélyíti, bensőségesebbé teszi az emberek közötti kapcsolatot.

A különbség a játszma és a konfliktus között az, hogy ezeket hogyan kezeljük.

A játszma egyik ismertetőjegye, hogy általánosítunk: „Te soha nem vagy képes alkalmazkodni, mindig az van, amit te akarsz!”; „Agyamra megy ez az állandó zajongás!”; „Ilyen lusta férjet még nem hordott a hátán a föld, nem igaz, hogy képtelen vagy segíteni... hát mindent nekem kell csinálni?!”. Ha a „soha”, „mindig”, „állandóan” stb. szavakat használjuk vagy ezt halljuk partnerünktől, már élhetünk a gyanúperrel, hogy játszmába keveredtünk. Azért gond ez, mert ilyenkor nem tudunk a konkrét problémával foglalkozni. Hasonló ehhez a minősítés: „lusta vagy”, „képtelen vagy”, „veled nem lehet...” – mindegyik az egész személyre, és nem az adott helyzetre vonatkozik. Mindkettő esetében jellemző, hogy a másik (ahelyett, hogy partner lenne a probléma megoldásában), elkezd védekezni és visszatámadni: „Persze, mert te állandóan csak ezeket a csöpögős filmeket akarod nézni!”, „Te meg mindig a munkáddal foglalkozol, és sose figyelsz rám!”, „Állandóan nyaggatsz, rémes vagy!”. Erre mi is visszatámadunk, és az ördögi kör beindul – egyre emeltebb hangon védekezünk és támadunk, egyre jobban megbántva érezzük magunkat. A végén esetleg sírásban törünk ki, vagy kiviharzunk a szobából, esetleg valami fenyegetést vagy sértést vágunk a másik fejéhez. Onnan, hogy más filmet akarunk nézni, meglepően gyorsan el tudunk jutni oda, hogy vérig sértettük a másikat, és válással fenyegetőzünk. Ráadásul a játszma újra és újra ismétlődik – „Nem hiszem el, hogy már megint itt tartunk!” Nem csoda, hogy ezt mindenáron el akarjuk kerülni – akkor már jobb, ha úgy teszünk, mintha semmi gond nem lenne…

Nagyon érdekes, hogy a konfliktus ugyanezekből a problémákból indul ki. A lényeges különbség, hogy ilyenkor nyílttá tesszük a valódi igényeket és érzéseket, és azokról beszélünk. Keressük meg a következő mondatban, hogy mi lehet a beszélő igénye: „Te soha nem vagy képes alkalmazkodni, mindig az van, amit te akarsz!”! Ha jó empátiás készséggel rendelkezünk, sejthetjük, milyen igény van a mondat mögött. Vegyük azonban észre, hogy nyíltan nem fejezte ki igényét, egyszerűen a másik emberről beszélt: mit nem tesz meg, milyen ember ő. A párja ebből inkább csak a sértést fogja kihallani...

A konfliktus képlete tehát (elméletben) egyszerű: mindkét fél figyel az igényeire, azokat kimondja, és keresnek egy közös megoldást.... Valódi megoldást egy konfliktusban csak akkor találhatunk, ha elfogadjuk, hogy mindkettőnk igényei egyformán fontosak. Az is játszmához vezet, ha megpróbálom ráerőltetni az akaratomat a másikra – de az is, ha lemondok a saját igényeimről a másik javára. A konfliktusnak az is elengedhetetlen eleme, hogy elfogadjuk a negatív érzéseinket. Attól még, hogy valakit szeretünk, lehetünk rá dühösek, zavarhat a viselkedése. Ezen érzések felismerése és kifejezése néha elengedhetetlen ahhoz, hogy a másik valóban megértse, mire van szükségünk...

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2016. 3. számában olvasható

Share

A Mindennapi Pszichológia
2020. december–2021. januári számában
ezekről olvashat:

2020 október–november

  • Az eltűnt ember nyomában, avagy az indulatkezelés művészete

  • Van-e önmagunkkal szemben kötelességünk?

  • Miénk-e a sorsunk?

  • Amikor csak a bizonytalanság biztos

  • Mire termett az ember?

  • „Nem tudok élni nélküle”? A passzív-agresszív partner

  • Az evés rejtett örömei

  • Csak a kezemet figyeljék! Mi a közös a pszichológusokban és a bűvészekben?

  • Hogyan hat a zenetanulás gyermekem agyára?

  • Hopp, most épp jól érzed magad! A well-being terápia

  • Álmodozni jó? A fantáziavilág fogságában

  • „Iskola, iskola, ki a csoda jár oda?” Oktatás a járvány közepén

  • Életünk a korona idején

    Beszélgetés Kozma-Vízkeleti Dániellel és Kapitány-Fövény Mátéval

 

KERESSE AZ ÚJSÁGÁRUSOKNÁL!

Ez is érdekelhet

Mindannyiunkkal megtörtént már, hogy csak akkor jutott eszünkbe, igazából mit is kellett volna válaszolnunk valakinek

Egy kapcsolat sikerét nagymértékben meghatározza, hogy a pár azonos szeretetnyelven beszél-e?

„Papíron” még gondolhatjuk is, hogy jogunk van elbaltázni a saját életünket, de sokan és sokszor mégsem érezzük ezt valóságos válasznak...

Gondoltál már arra, hogy amikor dühösen rákiabálsz valakire, valójában főnököddé teszed az indulatodat – indulatoddal

A lelki gondokat nemcsak a testi adottságokkal való elégedetlenség okozhatja! Vannak, akik ruházatuk és hajviseletük miatt érzik kellemetlenül magukat, mert társaik ezekért...

Korunk jellegzetes vonásai erősen befolyásolják a járványhoz való viszonyulásunkat, hétköznapjainkat, sőt, egymáshoz való viszonyulásainkat is.