Jelenlegi hely

Nekimegyünk egymásnak?

a beszorított érzelmi állapot idézi elő az agresszióba torkolló indulatot,

Elég, ha piros lámpa után a vártnál lassabban indulunk az autóval, vagy a postán sort tévesztünk, máris megszólal a dudakoncert, jönnek az indulatos beszólások. Úgy tűnik, türelmi időnk 5-10 másodpercre szűkült, toleranciahatárunk pedig a nulla felé tendál.

Szerző: 

Egy semmiség is elég ahhoz, hogy egymásnak ugorjanak az emberek. A „mit képzel?” szófordulatból is érezhetjük, mindenki folyamatos készenléti állapotban van, kimerevített antennáival folyamatosan pásztázza környezetét, szinte arra vár, mikor érkezik onnan valami célzottan rossz/bántó/öntelt/agresszív inger, s amikor ez bekövetkezik, villámgyors reakcióidővel robbannak ki az ugrásra kész indulatok.

Kierkegaard még úgy gondolta, a szorongás csak az ember sajátja, az állatok képtelenek rá. Ma már tudjuk, hogy az egerek is daganatot növesztenek, ha tanult tehetetlenség állapotában, kiszámíthatatlan ingerek között kell élniük. A fogyasztói társadalom, a médiával átitatott környezet meglehetősen szorongáskeltő, hisz nem tudjuk távol tartani magunktól a híreket, hozzá kell szoknunk a folyamatos változásokhoz. Voltaképp a magánélet területét kivéve szinte mindenhol a tehetetlenség érzését élhetjük át. Ez a beszorított érzelmi állapot idézi elő – a szorongás ellencsapásaként – az agresszióba torkolló indulatot, csökkenti az emberek közötti empátiát, s hogy  aztán ördögi körként tovább növelje a szorongást, amitől pedig ismét nő az agresszió, ez  pedig újból növeli a szorongást, s így tovább...

Manapság egyre több társas kapcsolatnak ilyen a természetrajza. Elvárunk egymástól dolgokat, de azzal már nem törődünk, hogy vajon mindeközben a másik ember mit gondol. Villámgyorsan vonunk le következtetéseket, alkotunk negatív véleményt, és teremtünk olyan érzelmi helyzetet, amelyben azt érezhetjük: nem velem van probléma. Élvezettel nézzük és keressük a hibákat, a fölös kilókat, a boldogtalanság jegyeit, hogy megállapíthassuk, ő sincs jól, sőt! A „nem velem van a baj” attitűd kiegészülhet a „mindenki más olyan, amilyen” magyarázó elvével, és máris készen van az építmény, aminek a tetején egyedül ücsöröghetünk. Amikor saját érzelmi működésünket magyarázzuk, legtöbbször külső okokra hivatkozunk: a világra, a munkánkra, a tanárainkra, a pénzhiányra, a szüleinkre, a gyerekkorunkra... Ebben persze sok igazság lehet, de azért felnőttkorban némi önreflexióval már láthatjuk, hol van önmagunk felelőssége, különösképpen azt, hogy mit kezdjünk új keletű agresszivitásunkkal?

 A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2013. 5. számában olvasható

Share

A Mindennapi Pszichológia
2020. augusztus–szptemberi számában
ezekről olvashat:

2020 augusztus–szeptember

  • Én igazán empatikus vagyok – A házasságok 8. hazugsága

  • Mi csak védeni akarunk téged!” – Helikopterszülők

  • A félelemre apellálás a meggyőzésben

  • Külföldön élő magyarok

  • Mi is az az intelligencia?

  • Gyerekek válás után – A váltott elhelyezés

  • Családi kassza – gyerekszemmel

  • Soha ne rázd meg a kisbabát!

  • „Szemünk fénye” az óvodában

  • Mit őriz az iskolaőr?

  • Éjszakai mozdulatok

  • Az autizmus színei

  • Villanófényben

  • A placebo-hatás

  • Segíthetek?

 

KERESSE AZ ÚJSÁGÁRUSOKNÁL!

Ez is érdekelhet

A félelemre apellálás kifejezetten hatásos technika lehet a meggyőzésben.

A vese betegségeinek lelki okai között a felhalmozódó, tartós stresszhatások felelősek.

Milyen az anyagi stabilitásunk, a megélhetésünk, a jövőnk, mit hagyományozhatunk gyermekeinkre? Ennek megfelelően biztonságot vagy bizonytalanságot élhetünk át.

Amikor az emberek úgy érzik, hogy nincs kontrolljuk az életüket szorongató történések felett, intenzív

Hogyan éltük meg az utóbbi időszakot, sikerült jól hozzászokni a helyzethez?

A jelenlegi koronavírus-járvány rendkívül kemény feladatok elé állította az orvostudományt, a gazdaságot, a politikát