Jelenlegi hely

Szociális gátlás, szociális fóbia

A szociális fóbiától szenvedők félelme sokszor illuzórikus

 Akinek magas a társas éntudatossága, tehát hajlamos magát szociális tárgyként tekinteni – azaz úgy látni önmagát, ahogyan mások látják –, az rendszerint hevesen reagál az olyan helyzetekre, amikor ki van téve mások képzelt vagy valós vizsgáló tekintetének.

Szinte mindenki átélte már, hogy félve lép be egy társaságba, összeszorul a gyomra, szeretne jó benyomást kelteni. Sok embernél azonban ez jóval erősebb rettegéssel jár. Mi is a szociális gátlás, honnan ered, és miért tudja annyi ember életét megkeseríteni?

A szereplés már kisgyerekkorban sem mindig könnyű, különösen akkor, ha a gyerekek úgy érzékelik, hogy a szüleik számára életbevágó, hogy megfeleljenek. Innen datálható – Hajduska Marianna szavaival – „a mások mit szólnak hozzá” szociálisan öröklött félelme...

A szociális gátlásosság igazi origója a kamaszkor, hiszen soha máskor nincs akkora jelentősége a barátaink véleményének, mint ekkor. Ugyanis a serdülők kortárscsoportjaiban kezdődnek az előkészületek a társadalomba való betagozódásra, itt válik el – mert itt harcolja ki a kamasz –, hogy népszerű lesz vagy népszerűtlen, így óriási a tétje minden megnyilvánulásának. Ekkor a csoportban nagy ára van egy esetleges „bukásnak”, mert könnyen lehet, hogy a többiek kinevetik, kifigurázzák, akár meg is alázzák. Egy identitását, nyilvános énjét éppen próbálgató, az önértékeléssel labilisan birkózó kamasznak nem kell sok, hogy erős szorongás alakuljon ki benne az olyan helyzetektől, ahol mások megfigyelésének tárgya lehet: egy szereplés, egy előadás vagy felelés, a vizsgahelyzet vagy az ellenkező nem előtti bármilyen megnyilvánulás tipikusan ilyen szituációk. Ez persze a kamaszoknál gyakorlatilag normálisnak tekinthető, és olyan hétköznapi dolgokban is megjelenik, mint például felhívni egy hivatalt vagy megtalálni a hangot egy felnőttel – egyáltalán: köszönni valakinek.

 

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2013. 3. számában olvasható

 

 

Share

A Mindennapi Pszichológia
2020. december–2021. januári számában
ezekről olvashat:

2020 október–november

  • Az eltűnt ember nyomában, avagy az indulatkezelés művészete

  • Van-e önmagunkkal szemben kötelességünk?

  • Miénk-e a sorsunk?

  • Amikor csak a bizonytalanság biztos

  • Mire termett az ember?

  • „Nem tudok élni nélküle”? A passzív-agresszív partner

  • Az evés rejtett örömei

  • Csak a kezemet figyeljék! Mi a közös a pszichológusokban és a bűvészekben?

  • Hogyan hat a zenetanulás gyermekem agyára?

  • Hopp, most épp jól érzed magad! A well-being terápia

  • Álmodozni jó? A fantáziavilág fogságában

  • „Iskola, iskola, ki a csoda jár oda?” Oktatás a járvány közepén

  • Életünk a korona idején

    Beszélgetés Kozma-Vízkeleti Dániellel és Kapitány-Fövény Mátéval

 

KERESSE AZ ÚJSÁGÁRUSOKNÁL!

Ez is érdekelhet

A major depresszió a mentális zavarok közé tartozik, mely a gyermekek 1-2 százalékát, a serdülők 4-8 százalékát, míg

Általában a perfekcionista emberről azt feltételezzük, hogy kívül-belül rendben van: tökéletes a ruházata, lakásában

Népbetegségről van szó, világszerte becslések szerint 300 millió, Európában pedig nagyjából 40 millió ember érintett.

A passzív-agresszív módon működő ember jellegzetessége, hogy a környezetével szeretné magát jónak és áldozatkésznek láttatni, és ennek megfelelő visszajelzéseket kapni.

Évtizedek óta tudjuk, hogy a média által sulykolt szépségideál kedvezőtlenül hat a saját testünkkel való elégedettségre, és ebből adódóan önértékelésünkre, lelki közérzetünkre...

A diagnosztizáltan major depresszióban szenvedő gyermekek körében nagyon magas arányú az öngyilkos magatartás.