Minden ember – a bányásztól a balettáncosig – olyan, mint egy tudós, amikor saját, személyes világát próbálja minél jobban kiismerni - állítja Georg Kelly, a huszadik század egyik legismertebb kognitív beállítottságú perszonológusa. Az embereknek ugyanis ahhoz, hogy megértsék, értelmezzék és bejósolják világukat, valahogy olyanformán kell eljárni, mint egy tudósnak, amikor elmerül egy ízeltlábú vagy a nano világában.

Konstruktív alternativizmus

A személyes konstrukciók elmélete, ahogyan Kelly elnevezte teóriáját, abban a filozófiai kiindulópontban gyökerezik, hogy semmi sem szent ebben az univerzumban. De mit is jelent ez? Azt, hogy minden megváltozhat, ha az emberek képesek másként ránézni a világukra. E szerint a vérbeli fenomenológiai szemlélet szerint a valóságot nem tudjuk értelmezésmentesen szemlélni – ami azt jelenti, hogy az igazság csupán a szemlélő elméjében létezik. Így ugyannak a ténynek látszó jelenségnek számos értelmezése megszülethet, attól függően, hogy ki az, aki épp létrehozza. Vegyünk egy példát, amikor egy fiatal egyetemista egyszercsak felhagy tanulmányaival és elmegy csaposank. Az apja szerint „a gyerek felelőtlen, és amit tesz, őrültség”, az anyja szerint „időt kell neki adni, csak egy kis türelem kell ennek a gyereknek”, a barátnője szerint „cool”, a tanára szerint „elvesztegeti a tehetségét” – hősünk pedig azt gondolja, hogy „ez az egyetlen értelmes megoldás, ha nem akarja, hogy 23 évesen rossz pályára álljon az élete”. Kinek van igaza? Érezzük, hogy az igazság valahol az álláspontok között bújócskát játszik velünk, azonban ha ez a család elkezdene ezen veszekedni, nem nagyon vigasztalná őket, hogy pusztán személyes konstrukcióik miatt látják máshogy a dolgokat. Azonban, ha örülünk neki, ha nem, a világnak nincsen kizárólagosan igaz értelmezése, A nem A-val egyenlő, hanem azzal, amit A-nak konstruálunk: a világ az, amit világnak konstruálunk.

Bejósolni a jövőt

A konstrukcióknak azonban van egy további haszna is azon túl, hogy általuk válik számunkra értelmessé a világ – még ha ez csupán egy korlátozott értelmesség is, hiszen sokszor árkot ás közém és a másik ember közé. Ez a haszon pedig nem más, mint hogy ha érvényes konstrukciókat vagyok képes alkotni, akkor képes leszek a jövő legalább részleges kontrollálására. Kelly szerint ugyanis a jövőnek ezerszer nagyobb szerepe van az ember életében, mint a múltnak: „A jövő az, ami thantaloszi kínokat okoz az embernek, nem a múlt” – írja. Az ember ráadásul azon tudja tesztelni, hogy érnek-e fabatkát is konstrukciói, hogy azok segítenek-e elővételezni a jövő helyzeteit – ezt nevezzük egy konstrukció prediktív hatékonyságának. Kelly nagy utat tett meg a freudi elfojtáselmélettől, amelyben az egész emberi létállapot konstituense a múlt: elméletében a jelent kihagyva egyből a jövő lett a humán mozgatórugó. A perszonológus azonban olyan messze távolodott a pszichoanalízis szemléletmódjától, hogy egyáltalán nem foglalkozott azzal kérdéssel, mitől annyira individuálisak a személyes konstrukciók. Miből ered a különbözőség: az eltérő tapasztalatokból, szocializációból, kulturális közegből? Valószínűleg mindezekből együttesen – mindenesetre Kellyt tényleg nem érdekelte a múlt, annyira sem tartotta fontosnak, hogy a jelen konstrukcióinak gyökereit elássa benne.

Konstrukcióink rabigájában

A konstrukcióknak számos típusa van, némelyik kimondottan korlátozza a világ észlelését, mások rugalmasabb képet segítenek alkotni arról. A preemptív, azaz elővételező konstrukciók például beskatulyázzák a világ jelenségeit az észlelő számára. A rigid, előítéletes gondolkodás sajátja ez a fajta konstruálás, az etnikai megbélyegzés tipikusan ilyen. Hasonlóan kártékony lehet a konstellációs konstrukció, ami tipologizál: ha például valakit romaként konstituálunk, akkor rögtön egy egész holdudvarnyi további tulajdonságot is evidensnek veszünk vele kapcsolatban. Ezzel szemben például a propozicionális konstrukció megengedi, hogy nyitottak maradjunk az új tapasztalatokra – vagyis egy szál tulajdonságból nem következtetünk szükségképpen továbbiakra.

A pszichológus szerint az ember ugyan szabadon választ konstrukciói közül, azaz hogy melyikkel értelmezi az éppen adott helyzetet – azonban onnantól kezdve a választott konstrukciók fogják meghatározni viselkedését.  A szabadság és determinizmus tehát szétválaszthatatlanul összefonódik Kellynél. A konstrukciókon innen szabadok vagyunk, de a konstrukciókon túl a konstrukció az úr, az vezeti a gondolkodásunkat.

Ki is a személy?

Egy személyt ebben a rendszerben akkor érthetünk meg, ha valamennyire ismerjük az általa használt konstrukciókat. A különféle motivációelméleteket Kelly vasvilla- illetve sárgarépa-elméleteknek nevezi, attól függően, hogy inger (drive) hajtja vagy pedig cél, szükséglet vonzza az embereket. Ezzel szemben a perszonológus az emberi lényt egy aktív, küző entitásnak látja, ha tetszik, magának a szamárnak. Ez a szamár, azaz a személy olyan, amilyennek megkonstruálja saját magát, ez az egyeten szempont, ami alapján leírható. A személy Kelly számára szubjektív és racionális: egy olyan tudós, amely nem a nagybetűs Valóságot, hanem a saját igazságait szeretné kikutatni, hogy azokból – sokszor tévesen – mint Valóságból indulhasson ki.