Hirdetés
Tari Annamária
Tari Annamária
klinikai pszichológus, pszichoterapeuta, pszichoanalitikus

Duett egy hangra. A nő.

Velem vagy nélküled?

Egyre többen vannak, akik fogamzásképes korukban sem választanak párt maguknak. Tényleg egyre többen vannak? Látszólag jól érzik magukat a bőrükben. Vagy sem. Talán azt mondják, jó nekik egyedül is. Vagy sem. Nem is különösen csúnyák vagy buták, ami megmagyarázhatná, miért nem vonzóak. Vagy igen. Egyedül akarnak élni. Vagy sem. Szóval…?

Velem vagy nélküled?

„ ...Adam rám ordított:– Igen, tudom, hogy arról az átkozott hercegről álmodozol, aki egyszer majd megérkezik fehér lovon! De én nem vagyok herceg! Nincs ember, aki beteljesíthetné az álmaidat. Még nekem sem megy. Nem hagytál szóhoz jutni, amikor mindent el akartam mondani neked, te nem látsz tovább az orrodnál.” 

(Katarzyna Grochola: Nyalogatom a sebeimet, Európa, 2005)

Nincs két egyforma ember és nincs két egyforma párkapcsolat, bizonyos jellemzők mégis szinte kortárs problémaként jelentkeznek századunk nőinek életében. Riasztó statisztikákat olvasunk, miszerint sokkal több a párját kereső nő, mint a magányos férfi. A kiábrándító hírek láttán sokan gondolhatják: ez valamilyen sorscsapás, az pedig, hogy összetalálkozik-e valaki azzal az emberrel, akivel hosszú éveket, akár évtizedeket is leélhet, szerencse kérdése. Vannak, akik úgy hiszik, a mázlistáknak minden sikerül, de aki az elején elrontott valamit, az már „rossz pályán fut”. Bizonyos szempontból ez igaz is – de persze nem olyan értelemben, mint egy társasjátékban, ahol kiesőként már csak lemaradók lehetünk. A társas érintkezés – s azon belül a párkapcsolatok – érzelmi működését a kora gyermekkori tapasztalatok, azon élmények (is) szabályozzák, melyekre felnőttként sokan már nem is gondolnak. Épp csak azt veszik észre, hogy nem jó az irány, hogy nincs egy „rendes férfi” – hogy sehol az a boldogság, amire minden nő vágyna. De ha ezek a problémák újra és újra megjelennek, érdemes elgondolkodni azon, mi a nő felelőssége abban, hogy kapcsolatai rendszeresen véget érnek? És bár könnyebb bűnbakot keresni a történtekért, jóval bölcsebb szembenézünk érzelmi döntéseinkkel – ez elindíthat a konstruktív változások felé.

Hirdetés

Az IGAZI-ra várva...

A párkapcsolat két ember érzelmi tere, ahol optimális esetben mindketten jó élményeket élnek át, ahol nincs destrukció és önzés, de van kölcsönösség, egymás személyiségének tisztelete. A kötődés, a törődés, a meghittség igénye szerencsés esetben közel azonos mindkét félnél, jól hangolódnak egymás érzelmi szükségleteire, és nem fullasztják vagy éppen nem „éheztetik” egymást. Együtt újraélik a nyugalom és a biztonságérzet élményeit, s társukkal szemben – a felnőtt-kapcsolat igényén túl – működni kezdenek a kora gyerekkori elvárások is. Amikor azt látjuk, hogy egy felnőtt nő a „tökéletes IGAZI” eljövetelét várja, igényében felsejlik a gondtalan, felhőtlen és problémamentes „önmagától működés” vágya. A sokat emlegetett herceg idealizált férfiképének persze nem sok köze van a valósághoz – még realista gondolkodású nők esetében is inkább egy romantikus filmhősre emlékeztet. A párkapcsolati fantáziák egy részében tehát jelen vannak a kisgyermekkor nyugalmának és a teljes elfogadottság állapotának vágyát megjelenítő tudattalan érzelmi motivációk – ezek olyannyira erősek is lehetnek, hogy „az ideális, a tökéletes” mindennapos elvárássá válik a partnerrel szemben.

De vajon miért kell keresni az idealizált kép tökéletes, valódi megfelelőjét? Bár a fentiek egy reményekkel eltelve várakozó nőalakot idéznek, a valóságban ez a kép inkább nárcisztikus érzelmekkel jellemezhető – s a pusztán saját elvárásaikat szem előtt tartó személyiségek sokszor csalódnak. Az élet ugyanis nem váltja be a reményeket, csak azon törekvéseket, melyekben ott rejlik a realitás, vagyis a hajlandóság a saját érzelmi igények „áthangolására”.

A nárcisztikus nők érzelmi működésében nem jelenik meg nyíltan, így kevéssé érhető tetten az empátia hiánya, az önzés, a kíméletlen elhagyások – mindazok a „vádak”, amelyek a férfiakról szóló leírásokban gyakorta szerepelnek. Ez a burkoltabb megjelenés látszólag arról szól, hogy „csak boldog szeretnék lenni”, „nem sokra vágyom, csak végre értsen meg valaki”, „én mindent megadnék, csak érezném, hogy valaki szeret”. E mondatok mögött azonban ott rejlik az erőteljes érzelmi igény a saját szükségletek kielégítésére, amihez valahogy nem találni párt – ami persze nem csoda, mert a „tökéletes” általában nem létezik…

A nárcisztikus nők „működése” tehát sokkal árnyaltabb és rejtettebb, mintsem első ránézésre gondolnánk. A párkapcsolati hiány és a magánytól való félelem egyszerre működő érzelmi motiváció, amely többnyire nem a konstruktivitás irányába visz, hanem épp ellenkezőleg, megerősíti a haragot is a férfiak felé, akikkel nehéz... vagy nem lehet... A női elvárások megértésében sokat segíthet a korai anyai és apai kapcsolatok feltárása. Persze ne gondoljunk szörnyű gyerekkorra: a felnőtt nők nárcisztikus működése „mindössze” arra utal, hogy korai érzelmi tapasztalataik nem voltak megnyugtatóak és védelmezőek, nem kötőd(het)tek biztonsággal szüleikhez, ezért énjük védelmében idealizált, „tökéletes” érzelmek vágyképeivel bástyázták körül magukat. Ez az elvárás felnőttkorukra is konzerválódott, s jellemző érzelmi működésmódjukká vált.

Vegyünk példaképpen egy olyan családot, ahol az anya nehezen képes egyenletes szeretetet mutatni kislánya felé, az apa pedig egy „távoli” figura, aki nem vesz igazán részt a gyereknevelésben. Az anya inkompetens működése a kislány önértékelési problémáit és későbbi önbizalom-csökkenését eredményezheti majd, különösen akkor, ha nemcsak a szeretet biztonságos jelenléte kérdőjelezhető meg, de az anyai dicséretek is csak szórványosak – vagy teljesítményhez kötöttek – voltak. A „távoli” apa személye általában nem ellensúlyozza az anyai dominanciát, így a – már felnőtt – kislány azzal a korai érzelmi tapasztalattal indulhat majdani párkapcsolatai felé, hogy a férfiakban nem lehet teljesen megbízni, s a szeretet sem garancia semmire. A tökéletességre törekvés azonban nárcisztikus mozzanatokkal átszínezi a fantáziákat is, és kirajzolja az ideális – biztonságos és megnyugtató, szeretni képes és kötődni szándékozó – férfi képét. Ez az alak azonban a képzelet szülötte, akihez fogható a valóságban nemigen létezik. A partnerkeresés során aztán a hajdani kislány nem felnőttként megfogalmazott vágyai, hanem korai érzelmi emlékei mentén keresi társát. S látjuk, hogy tényleges párkapcsolata – minden mondata ellenére – rendre olyan férfiakkal alakul, akikben nem lehet megbízni, akik nehezen (vagy nem) képesek kötődni, akik távoliak (mint hajdanán az apa) és érzelmileg nem elérhetőek. A felnőtt nő vágyképeiben ugyan ott él a tartós, hosszú kapcsolat igénye, ám a realitás más: valójában magányos marad, mert tudattalan érzelmi motivációja az el nem köteleződés. Megmarad viszont a vágyakról szóló mondat: „nem találom az igazit”. És ezt a valóság is igazolni látszik, hiszen a nő látszólag mindent megtesz – és mégsem... A pszichoterápiás munka során sokszor derül fény a megfogalmazott és a valóban működő tudattalan választás kettősségére, ami megakadályozza a kapcsolódást, s egy nőt „örök keresővé” tesz.

Megtalálni a jó társat...

…annyit tesz, mint megtalálni azt az embert, akivel a törődés, az empátia, a pozitív kapcsolódások száma elegendő ahhoz, hogy a pár – mint új egész – jó érzelmi minőségben együtt maradjon. Nem a szerencsések kiváltsága ez, csak kell némi önismeret és önbizalom, a saját érzelmek felismerésének képessége, a kötődés vágya. Aki csak olyan párkapcsolatot ismer, amiben a társa negatív, közönyös, esetleg leértékelő – vagyis valójában folyamatosan nárcisztikus érzelmi szükségleteinek kielégítésére törekszik –, az általában azt jelenti, hogy önmaga is problémákkal küzd az elköteleződés és a bizalom terén. Vannak olyan nők, akik egy hétig sem maradnak olyan kapcsolatban, ahol több az érzelmi fájdalom, mint a jó. Mások azonban évekig bent ragadnak a destruktív kötődésekben, s hiába mond el minden rosszat társáról, ez a tény árulkodik a maradó félről is, aki nem tesz annyit önmagáért, hogy kilépjen a láthatólag sehová nem vezető helyzetből. A magánytól való szorongás nagyon erős lehet, sokszor ragasztóként köti párjukhoz a nőket, miközben az egyedüllét – az önértékelés fejlődésével, az érzelmi működés felismerésével párosulva – jóval konstruktívabb állapot lenne. Mérgező kapcsolatban maradni annyit jelent, mint feláldozni a jó érzések lehetőségét. A sorozatos rossz tapasztalatokat azonban érdemes feldolgozni, hogy megértsük: miért lépünk mindannyiszor ugyanabba a folyóba?

Daniel Coleman írja az alábbi megfontolandó sorokat:

„Pszichoanalitikusok emlékeztetnek rá, hogy a „tökéletes ember”, aki minden elvárásunknak megfelel, empátiával fordul felénk, s minden igényünket kielégíti, az elérhetetlen képzelet világába tartozik. Ha megtanuljuk elfogadni, hogy semmilyen szerető vagy házastárs nem tehet eleget minden igényünknek, amit gyerekkorunkból hoztunk magunkkal, mindjárt reálisabban és teljes valóságában látjuk partnerünket – ahelyett, hogy vágyaink és projekcióink látcsövén át figyelnénk.”

„...A pároknál a legárulkodóbb jel arról, hogy a kapcsolat tartós lesz-e, az, hogy mennyi pozitív érzésben tudnak osztozni. A házasságban az számít, hogy mennyire képesek kezelni a konfliktusaikat. A hosszú házasság későbbi éveiben pedig ismét az válik fontossá, hogy mennyi jóérzést táplálnak egymás iránt.” (Daniel Coleman)

Tari Annamária – klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta. Szakterülete a pszichoanalízis. 


Az alábbi lapszám(ok)ban megtalálható:

2012-03

2012-03

Hirdetés
Hirdetés