Mindannyiunknak jó néhány közeli ismerőse van: nemcsak a nevüket és a foglalkozásukat tudjuk, hanem azt is, hogy ki a párjuk, hány gyereket nevelnek, hol voltak nyaralni, minek örülnek, és mi az, ami éppen bántja őket. Közülük azonban sokakat csak mi ismerünk, nekik még arról sincs tudomásuk, hogy mi a világon vagyunk. Ismerőseink közül többen persze igencsak akadályoztatva vannak a barátkozásban, hiszen ahhoz legalább létezniük kellene…  Normal 0 21 false false false MicrosoftInternetExplorer4 /* Style Definitions */ table.MsoNormalTable {mso-style-name:"Normál táblázat"; mso-tstyle-rowband-size:0; mso-tstyle-colband-size:0; mso-style-noshow:yes; mso-style-parent:""; mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt; mso-para-margin:0cm; mso-para-margin-bottom:.0001pt; mso-pagination:widow-orphan; font-size:10.0pt; font-family:"Times New Roman"; mso-ansi-language:#0400; mso-fareast-language:#0400; mso-bidi-language:#0400;} A milliószor idézett történet szerint – mely valószínűleg nem egyéb városi legendánál – negyedszázaddal ezelőtt Magyarországon gyűjtés indult egy brazil szappanopera főhősnője, Isaura kiszabadítására a rabszolgasorból...

Az evolúciós lélektan alaptétele, hogy az emberi agy s pszichés működéseink sora ahhoz a környezethez alkalmazkodott, amelyben fajunk hosszú-hosszú ideig, évek tízezrein át élt. Ez pedig lényegesen különbözött a maitól! Az emberek zárt, kis közösségek tagjaiként élték le az életüket, és – bár talán különösen hangzik, hogy ezt is említenünk kell – virtuális világ nem volt, amit maguk körül láttak, az tényleg létezett: akikkel nap mint nap találkoztak, valóban az ismerőseik voltak.

A mai világban, ahol a szoros, együtt élő közösségek már jó ideje felbomlottak – hiszen már nem feltételei a túlélésnek, mint az őskorban, – és az emberek néhány fős családokban, vagy éppen magányosan élnek, itt állunk a kőkorszakból örökölt lelkünkkel. Azokkal a pszichés reflexekkel, amelyek azt sugallják, hogy a közösségből kiszakítva élni rossz és szorongató; az embernek a lelki nyugalomhoz, biztonságérzethez társas kapcsolatokra van szüksége.

Tiszta szerencse, hogy ezt a kőkorszaki lelket viszonylag könnyű átverni. Elég, ha mutatunk neki néhány rendszeresen visszatérő, mozgó, beszélő emberi alakot, és máris megnyugszik: jól van, minden rendben, társaságban vagyunk, nem vagyunk magányosak. Az a meghökkentő, hogy hiába tudjuk az eszünkkel, hogy a tévében megjelenő alakokkal valójában semmiféle kapcsolatunk sincsen, mégis olyan érzelmi reakciókat adunk rájuk, mintha valódi ismerőseink volnának.

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2011. 3. számában olvasható