„Hosszú évekig próbáltam úgy élni, hogy eleget tegyek mások elvárásainak. Ordítani szerettem volna, amikor mosolyognom kellett, elrohanni, amikor embergyűrű vett körül, hallgatni lett volna jó, amikor beszélnem kellett… A hamis illúziók világában, ahol képmutató életem nagy részét töltöttem, nem volt helye annak az embernek, aki igazából lenni szerettem volna. Kislány koromban megtanultam, hogy felnőttek társaságában illedelmesen kell viselkedni, és csendben kell ülni... Olyankor, amikor felszabadult nőnek éreztem magam, megszólalt bennem egy hang: ’Rendes kislányok nem csinálnak ilyeneket'. De amint rendes kislánnyá változtam, egy másik hang figyelmeztetett: ‘Egy felszabadult nő azt teszi, ami neki tetszik.’ Mindennap kételyeket ébresztett bennem énem két arca, míg végül sikerült eldöntenem, mit is akarok.” (Liv Ullmann)

Szinte mindenkivel előfordul, hogy olykor érthetetlen zaklatottságot érez, hogy váratlanul heves indulatok, vagy épp passzív tehetetlenségérzés keríti hatalmába, vagy időnként azon kapja magát, hogy akaratlanul is önmaga ellen dolgozik. Fogalmazhatunk úgy is: mindennapi életünk történéseibe – személyenként persze igen változó arányban – sorskönyvi epizódok ékelődnek. Példánk jól illusztrálja a lelkünkben dúló belső harcot. A magunkkal hozott, mélyen belénk ivódott korai program, ami arra sarkall, hogy egy életen át „jó kislányok” és jó kisfiúk” maradjunk, szemben találja magát egy másik erővel, amely az önálló döntésekre, a saját kedvtelésekre, igazi önmagunk felfedezésére – azaz a „valódi életre” hív bennünket.

Váratlan helyzetek – például erős stressz, egy nagy veszteség, trauma, komolyabb betegség, a munkahely elvesztése, egy párkapcsolat vagy házasság vége – arra hajlamosíthatnak bennünket, hogy a gyerekkorunkban tanult, akkor hatékonynak bizonyult feszültségcsökkentő, önvigasztaló, konfliktuskerülő viselkedésformáinkhoz, érzelmi reakcióinkhoz folyamodjunk, azaz „belépjünk a sorskönyvünkbe”. De ilyen – belső békénket megbolygató – stresszt nemcsak rendkívüli helyzetek idézhetnek elő, hanem az élet természetes váltásai is: az iskolakezdés, a nemi érettség, a munkába állás, a házasságkötés, a szülővé válás, a munkahelyváltozás, nyugdíjba vonulás, stb. Sorskönyvünkbe belépve rendszerint valamilyen külső elvárásnak vagy belénk ivódott belső parancsnak felelünk meg. Úgy viselkedünk, ahogy illik, hogy fenntartsuk mások figyelmét, elnyerjük a kívánt jóindulatot – csakhogy közben valódi igényeink, érzéseink háttérbe szorulnak, zavart érzünk, s nem tudunk hatékonyan fellépni a fennálló probléma megoldása érdekében.

A szabad akarat s a determináció örök kérdésében kiemelt hely illeti Eric Berne pszichológusnak az ún. élet-forgatókönyvek szerepéről vallott felfogását. Berne megkülönbözteti egymástól a „valódi életet élő valódi embereket” azoktól, akiknek az élete sorskönyvük kényszereinek rabságában, sok szenvedés közepett „megtörténik velük”.  „Az autonóm – vitalitásra, kreativitásra, önmaga beteljesítésére képes – ember, a teljes jogú felnőtt polgár akkor és csak akkor áll elénk, ha kikel a sorskönyvéből, mint kiscsibe a tojásból” – fogalmazott Berne. Az autonóm ember meg akarja ismerni s meg akarja érteni, milyen erők szabályozzák mindennapi hangulatait, tetteit…

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2011. 3. számában olvasható