Nosztalgikus emlékeink a legsajátabb, legnehezebben átadható emlékeink, amelyek identitásunk egészét átitatják. Próbáljuk visszaidézni az atmoszférát, amely kisgyerekként a szülői házban körülvett minket! Még ha minden ízünkben érezzük is, lehetetlen szavakba önteni az élmény komplexitását, és azt, amit számunkra jelent. Mégis ezekben az emlékekben bújik meg az az igazság, amely elárulja a szubjektumnak, hogy ki ő. A nosztalgia tehát egy személyes mitológiát tart életben és tesz időről időre, varázsütésre hozzáférhetővé. Az általa hordozott tapasztalat nem múltbéli emlékké, hanem örökérvényű mítosszá válik, olyan abszolút múlttá, amelytől „a tovahaladó jelen mindig azonos távolságban marad”, ahogyan Jan Assamann általában a mítoszokról írja.

Minden kis elmúlást még regisztrálni sem tudunk, nemhogy elgyászolni. Így éljük meg az idő múlását, s a nosztalgia marad meg nekünk, marad velünk, mint egy csepp palackba zárt idő. A nosztalgiában maradnak meg számunkra élőnek a dolgok – félig élőnek, félig halottnak.