Az emlékezettel kapcsolatban talán leggyakrabban megfogalmazott tévhit a felejtéshez kapcsolódik. Az egyik leggyakrabban használt metafora az emlékezet működésével kapcsolatban az úgynevezett „raktár koncepció”. Ez az évezredek óta velünk élő elképzelés úgy láttatja az emlékezetet, mint egy helyet, ahová bepakoljuk az emlékeket. Az információ tárolásának változó formái újabb és újabb verzióit hozták a raktár-metaforának, de az alapelgondolás ugyanaz maradt. Kezdetben hatalmas raktárhelyiségként, majd filmként, végül digitális merevlemezként képzelték el, de az alapelgondolás közös: az információkat elraktározzuk, ezek pedig vagy ott maradnak, vagy egy idő után megsérülnek, tönkremennek, köznapi szóval elfelejtjük őket. Pedig Endel Tulving már a 60-as években szellemes kísérletekkel bizonyította, hogy számos információ, amely a felejtés áldozata lett, később mégis elérhetővé válik, ha más hívóingereket alkalmazunk az előhívás során. Vagyis egy adott emlékezési próbában csak azt állapíthatjuk meg, hogy mi az, amit a személy az éppen alkalmazott hívóingerek segítségével képes elérni az emlékezetében, nem pedig azt, hogy mi az, ami memóriájában a korábbi tanulást követően rendelkezésére áll. A kísérleti pszichológusok arra hívták fel a figyelmet, hogy a felejtés, vagyis a sikertelen emlékezés többnyire nem annak a következménye, hogy az emlékek lenyomatai véglegesen erodálódtak idegrendszerünkben, hanem hogy az előhívás során alkalmazott stratégiák, emlékeztetők nem alkalmasak az adott emlék elérésére.

 

 A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2011. 2. számában olvasható