Jelenlegi hely

Az önámítás trükkjei

Az önámítás és az arra való rádöbbenés mindig egy történet része

Általában azt gondoljuk, ha elég mélyen magunkba nézünk, nyakon tudjuk csípni, hogy mikor ámítjuk magunkat és mikor vagyunk őszinték magunkhoz. De biztosan így van ez? Honnan tudjuk, hogy a magunkhoz való őszinteség nem csupán illúzió, amelyet vágyaink, szorongásaink vagy éppen függőségeink hitetnek el velünk?

Lássunk néhány példát, mi történik akkor, amikor az ember önámítást „végez”, illetve önámítás áldozatául esik – még eldöntetlen, hogy mennyire tudatos ez a magunkon, magunkkal szemben, magunkért alkalmazott megtévesztés. Tegyük fel, hogy megtetszik valaki, de történetesen jegyben járok, ezért inkább azzal ámítom magam, hogy nem is tetszik. Azonban ez a kellemetlen „tény”, hogy olyasvalakire vágyom, akire nem volna szabad, valahogy mégis jelen van a tudatom hátterében. Hasonló „önkábítás” történik, ha nem akarunk tudomást venni szerelmünk hűtlenségének jeleiről; próbáljuk magunkat meggyőzni az ellenkezőjéről, azt tettetjük saját magunk előtt is, mintha egy olyan valóság lenne érvényben, amelyben szerelmünk hű hozzánk. Azonban eljöhet egy pillanat, amikor a „valóság arcul csap”, és többé már nem menekülhetünk el a tények elől…

Az önámításhoz tehát feltétlenül szükséges, hogy akarjam az illúziót, vagy finomabban fogalmazva: részt vegyek benne – hiszen ön-ámítok. Olyan ez, mint amikor bűvészmutatványt nézünk. Éppen ott a másik ámít engem, s bár lehet, hogy nagyon szeretném megfejteni a mutatványát, mégis részévé válok a játéknak, hiszen azért megyek oda, hogy varázslatot lássak. Azt akarom, hogy valaki a cilinderéből előhúzzon egy nyulat, és nagyon csalódott lennék, ha közben megpillantanám a nyúl kikandikáló fülét a bűvész kabátujjában. Tehát még ha az értelmemmel szeretném is megfejteni a trükköt, és érdekes lenne, ha utána a varázsló beavatna a titokba, mindenekelőtt azt szeretném érezni: varázslat. Ehhez pedig az kell, hogy akarjam, elvárjam vagy vágyjam a varázslatot. 
 

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia most megjelent 2011. 1. számában olvasható

 

Share

A Mindennapi Pszichológia
2020. december–2021. januári számában
ezekről olvashat:

2020 október–november

  • Az eltűnt ember nyomában, avagy az indulatkezelés művészete

  • Van-e önmagunkkal szemben kötelességünk?

  • Miénk-e a sorsunk?

  • Amikor csak a bizonytalanság biztos

  • Mire termett az ember?

  • „Nem tudok élni nélküle”? A passzív-agresszív partner

  • Az evés rejtett örömei

  • Csak a kezemet figyeljék! Mi a közös a pszichológusokban és a bűvészekben?

  • Hogyan hat a zenetanulás gyermekem agyára?

  • Hopp, most épp jól érzed magad! A well-being terápia

  • Álmodozni jó? A fantáziavilág fogságában

  • „Iskola, iskola, ki a csoda jár oda?” Oktatás a járvány közepén

  • Életünk a korona idején

    Beszélgetés Kozma-Vízkeleti Dániellel és Kapitány-Fövény Mátéval

 

KERESSE AZ ÚJSÁGÁRUSOKNÁL!

Ez is érdekelhet

Jó kis ellenszenves mondás ez, olyasféle, amitől rögtön kinyílik a bicska az ember zsebében.

Mindannyiunkkal megtörtént már, hogy csak akkor jutott eszünkbe, igazából mit is kellett volna válaszolnunk valakinek

Néha azonban olyasmit is el kell végeznie, amitől tulajdonképpen szenved… Képes „valamit valamiért” akciókra, a távol

Az érzelmi evés jelensége közismert: sokan, ha valamilyen stressz éri őket, enni kezdenek, mégpedig a szükségesnél jóval többet.

Négyéves elnöksége alatt szelet vetett és vihart aratott, páratlan mértékben felkorbácsolva a választói indulatokat – maga mellett éppúgy, mint maga ellen.

A legtöbb munkavállalói panasz éppen a visszajelzés hiánya körül csoportosul: nincsen lezárása egy folyamatnak, hiány