Az egészséglélektan elsőként mutatott rá arra, hogy az optimizmus és az egészségállapot között szorosabb az összefüggés, mint a dohányzás és a tüdőrák között. A Harvard Egyetem munkatársai végzett diplomásokkal folytattak követéses vizsgálatot. A fiatalokat két csoportra osztották: pesszimistákra és optimistákra, s azt állapították meg, hogy a diplomaszerzést követően egészségi állapotukban 40-45 éves korukra érik el azt a jelentős különbséget, amiért (a sok befolyásoló tényező ellenére) alapvetően a beállítódásuk tehető felelőssé. A pesszimisták egészségi állapota ugyanis ekkorra – testi és lelki tekintetben – optimista társaikéhoz képest erősen leromlik. Ez nem is csoda, hiszen a pesszimizmus reményszegény állapot, a jövőtől és minden bizonytalantól való félelem jellemzi: a jövőkép hiányos, a tervek óvatosak vagy nincsenek, az életminőséget rágódás és aggodalmaskodás rontja le – a depressziós ember szervezetének védőhadserege pedig legyengül, ezért könnyebben megbetegszik...

Az optimizmust általában a hangulati élet derűje jellemzi – ezért is használjuk szinonimaként a derűlátó kifejezést. Az optimista ember bizakodóbb, vidámabb, barátságosabb, gyakrabban mosolyog és szívesen nevet. A gelotológia (gelos = nevetés, logosz = tudomány)  és művelői,  a humorológusok  ráébresztettek bennünket, hogy ez az emberi képesség valóságos áldás. A kacagás zsigeri kocogás, megmasszírozza a beleket, segíti az emésztést. Egészséges mértékben felpezsdíti a vérkeringést, fokozza az örömhormon-termelést, elősegíti az immunrendszer aktiválódását, kedvezőbb állapotát. Antidepresszáns hatású, mert  kedélyjavító hormonműködést indít el, így a humoristákat tulajdonképpen civil lélekgyógyászoknak  is tekinthetjük. A bohócdoktorok segítsége a beteg gyermekek megnevettetésében kettős misszió: a gyermekek vidámmá válnak, miközben a gyógyulásért felelős immunrendszeri működéseik is javulnak, az örömhormonok pedig csökkentik a fájdalomérzetüket.