Jelenlegi hely

Egy csapat útja a Góbi-sivatagon át

a csapat tagjai sok tekintetben hasonlóak, mondhatni a vezető a hozzá közel álló viselkedési stílusúakat gyűjtötte össze

A csapat tagjai sok tekintetben hasonlóak, mondhatni a vezető a hozzá közel álló viselkedési stílusúakat gyűjtötte össze. Jobban belegondolva, ez így szokott lenni: azok a szimpatikusak számunkra, akik hozzánk hasonlóak, úgy viselkednek és gondolkodnak a világról, ahogyan mi magunk tesszük. Ez történt tehát az expedíciós csapatunkkal is: egy kivétellel mindenki domináns viselkedési stílusú, azonban csak egy lehet az, aki a vezető szerepét betölti.

 

2007 nyarán hét férfi (mindannyian 30 év körüliek) útra kelt a mongóliai sivatagba, hogy lóháton átszelje azt. Próbatétel elé állították akaraterejüket, tűrőképességüket, hogy kalandot, tudományos eredményeket, hírnevet, erőpróbát vagy egyszerűen belső fejlődést találjanak.

De hogy kerül ide a pszichológia s a pszichológus, aki mindezt itthonról, biztonságból figyelte? Mi lehet a szerepe a pszichológiának egy-egy ilyen expedícióban? Hogy segítheti egy csapat életét, amikor minden lépésük kockázatot rejt magában és csak magukra számíthatnak?

Az expedíciós csapat két vezetője régi barátok, volt már részük számos kockázatos utazásban együtt. Ezúttal egy olyan csapatot toboroztak (a szó szoros értelmében, hirdetésekkel), ahol elviekben mindenki rendelkezett egyedi szereppel és konkrét szaktudással, amiért az expedíció során szükségvolt rájuk.

A csapat vezetője az utazás egyéb szakmai céljai mellett úgy gondolta, hogy érdekes lehet egy ilyen vállalkozás pszichológiai szemszögből; így felkért bennünket a lelki tényezők megvizsgálására. Abban a percben csak azt tudtuk, hogy ebből a megbízásból vélhetően érdekes tanulságok sülhetnek ki, de még nem volt számunkra világos, hogy miként. A kiindulásunk az volt, hogy az érdeklődésünket a következő területek felé kell fordítanunk: a csapat működése, az egyének személyiségjellemzői, az egyének viszonya egymáshoz és a csapathoz, valamint leginkább a kihívásokhoz.

Mivel sajnos nem volt lehetőségünk a csapatot elkísérni a sivatagba, így az elindulásuk előtt és után tudtunk velük beszélgetni, pszichológiai teszteket kitöltetni. Ezek az eszközök a résztvevők személyiségére, az egymáshoz való viszonyukra, a csoportbeli helyzetükre és annak változására, illetve a csoportszerepekre fókuszáltak. Igyekeztünk egyszerű és jól bevált módszerekhez nyúlni, hogy eredményeink egyértelműek és a csapat számára is hasznosak legyenek. Így kerültek eszköztárunkba a DISC® kérdőív, a Belbin-féle csoportszerep teszt, a szociometria, és természetesen a kihívás teljesítése után felvett interjúk, hogy az előbbieket életszerű tartalommal töltsük fel.

Az expedíció tagjai a két ötletgazda és vezető köré szaktudásuk miatt kerültek be, ők maguk pedig a szakács nem mindig könnyű feladatait vállalták magukra. Mire lehet szükség egy sivatagi lovas úthoz Mongóliában? Kell egy lovas vezető, aki ért a lovakhoz. Kell valaki, aki beszél mongolul és jól ismeri a kultúrájukat, szokásaikat. A sok rájuk leselkedő veszély, betegség, baleset miatt szükség van orvosra is. Ezek mellett a több mint egyhónapos út során kapcsolatot is kell tartani az otthoniakkal: ezért rádiós, műszaki szakembert is jó, ha van, aki a modern kor igényei szerint „Internetet fakaszt a sivatagban” is. Mindezek elsőre egyértelműnek tűnnek, de helyben már sok tekintetben rögös volt az út az együttműködéshez: a vezető pozíciójáért folytonos volt a versengés, és sok nehézséggel járt a mongolokkal való kommunikáció, akik a csapatot két helyi lovas vezető személyében a sivatagon át kísérték, kalauzolták. Tehát a vezetők és egy tapasztalt barátjuk mellett volt két orvos – közülük az egyik mongol származású –, továbbá egy villamosmérnök, egy mongolista lovas szakértő is. Mindannyian egyetemi végzettségűek, vagy akár doktorandusz hallgatók. Vagyis a csoport magasan képzett, kockázatvállaló emberekből állt, akiknek elviekben minden tudása és képessége megvan a sikerhez. Csak éppen az együttműködés az, ami nehézségeket jelenthet majd számukra, és ez az, amiben a pszichológia segíthet nekik.

Ha csoportokat vizsgálunk, nem maradhat ki eszköztárunkból a pszichológia egyik klasszikus módszere, a szociometria. Ennek lényege, hogy ábrázolni tudunk egy csoportot például rokonszenv vagy kompetencia mentén: ki kit kedvel, kivel van jó viszonyban vagy kit tart rátermettnek, jó képességekkel és tudással felvértezettnek, kihez fordulna kérdéseivel. Ezt az eljárást még Jacob L. Moreno pszichoterapeuta dolgozta ki a 20. század elején, és a magyar Mérei Ferenc tökéletesítette. A szociometria hazánkban széles körben elterjedt, legyen szó iskolai osztályokról vagy akár nagyvállalatok menedzsmentjéről.

Ezt a módszer kétszer is bevetettük, hogy teljes képet kapjunk az expedíciós teamről: egyszer az elutazásuk előtt és egyszer a hazaérkezésük után. Így láthatóvá vált, hogy hogyan változtak a viszonyok az utazás eseményeinek hatására. Többek között a fent említett két aspektus mentén (rokonszenv és kompetencia) vettük górcső alá a csapatunk belső kapcsolatait. Az elutazás előtt – amikor már számos közös élményen túl voltak a felkészülés révén – mindkét tekintetben összetartó közösség képe rajzolódott ki. Nem volt senki, aki akár rokonszenv tekintetében elszigetelődött volna (azaz akit senki sem kedvelt), vagy aki egyedül maradt volna a kompetencia mentén (akinek tudásra senki nem tart igényt, akit nem vesznek számításba). Ilyenkor a szociometria ábrája – amely pontok (az emberek) és az őket összekötő kapcsolatok (rokonszenv vagy kompetensnek ítélés) hálózataként képzelhető el – egy zárt alakzatot formál, ahol mindenki kapcsolatban áll valakivel. Azonban a hazatérést követően a helyzet megváltozott: az út során több konfliktus is felszínre került, ami megváltoztatta a csapattagok egymáshoz való viszonyát. Egy személy el is szigetelődött a többiektől: sem tudásban, sem rokonszenvben nem kötődik már a csapathoz. Ennek hátterében számos olyan konfliktus áll, amelyekből ez a – később peremre szorult – résztvevő került ki vesztesen. Úgy, ahogy minden iskolai osztályban van valaki, akit kiközösítenek. Ellenben itt éppen az látszik, hogy egy ilyen magasan képzett, érett emberekből álló, felkészült közösség is ugyanúgy megteszi ezt azzal, aki gyengébbnek bizonyul a harcban. Számára ez az út nem kellemes élményként, hanem vesztes konfliktusok sorozataként maradhat meg.

Feladatunk elvégzése során használtunk egy kérdőívet a viselkedési stílusról (DISC-kérdőív), melynek segítségével mindenkiről kirajzolódott egy viselkedési profil arról, ahogyan a társaihoz viszonyul, ahogyan kommunikál velük, amivel meg lehet meggyőzni, és ami vezeti a cselekedeteit.

Ezek alapján elmondhatjuk, hogy a csapat tagjai sok tekintetben hasonlóak, mondhatni a vezető a hozzá közel álló viselkedési stílusúakat gyűjtötte össze. Jobban belegondolva, ez így szokott lenni: azok a szimpatikusak számunkra, akik hozzánk hasonlóak, úgy viselkednek és gondolkodnak a világról, ahogyan mi magunk tesszük. Ez történt tehát az expedíciós csapatunkkal is: egy kivétellel mindenki domináns viselkedési stílusú, azonban csak egy lehet az, aki a vezető szerepét betölti. Egy személy kivételével mindenkire jellemző, hogy erős akaratú, határozott, és a dolgokat csinálni szereti, az eredményt pedig elérni – amiért pedig hajlandóak versengni is egymással. Mindössze egy valaki lóg ki a sorból, a csapatunk mongol tagja, aki ugyan már jó ideje Magyarországon él, de a kultúra, amelyben felnőtt, az a hazájához, Mongóliához köti. Másképp látja a világot, és másképp is viselkedik az emberekkel, más dolgok fontosak neki: számára szabályok és rendezettség az elsődleges az egyéni sikerhez és teljesítményhez képest. Ezek alapján látjuk, hogy csapatunkban többen is kézben szerették volna tartani az irányítást, függetlenül attól, hogy ez a szerepük vagy sem. És látjuk azt is, hogy bekerülve egy más kultúrába, ez bizony ellentétek forrása is lehet – és lett is.

A csapat különlegességét a csoportszerepek alakulását mérő Belbin-féle kérdőív is tükrözte. Ennek kitöltésekor mindenki eldönthette, hogy mennyire érzi az egyes állításokat önmagára nézve igaznak; majd a válaszokat kiértékelve feltérképeztük a csoportban előforduló szerepeket. Az expedíció négy tagja is úgy vélte, az ún. Vállalatépítő szerepét sikerült betöltenie, akiről azt érdemes tudnunk, hogy fegyelmezett, lelkiismeretes, realista és gyakorlatias, emellett kitűnő a szervezőkészsége és képes a vezetői feladatokat ellátni. Meglepő módon több jelentkező akadt a Serkentő szerepére is, aki a csoport aktív, dinamikus, a hatékonyság hiánya ellen küzdő, türelmetlen és erőszakos személyét jelenti. Elmondhatjuk, hogy hőseink a másodlagos szerepeket is csak részben osztották el egymás között, ugyanis hármójuk másodsorban Forrásfeltáróként jellemezte magát, vagyis egy olyan fontos csoporttagként, aki kommunikatív, extrovertált és jó kapcsolattartó. Természetesen egy jól működő team azt is igényli, hogy valaki képes legyen a súrlódásokat elhárítani, valamint megfelelően reagálni a különböző személyiségekre – szerencsésen utazóink között akadt egy ilyen Csapatjátékos, bár igaz, csak másodlagos szerepében.

Mit is mondhatnánk összességében vizsgálódásunk eredményeiről? Tipikus Apolló-teammel állunk szemben; vagyis különösen intelligens és magasan képzett, egymással versengő férfiak kerültek egy csoportba az expedíció teljesítésének céljából. A formáció előnyét az adja, hogy bármelyiküket is nehéz helyzet elé állítjuk, biztosak lehetünk benne, hogy fejlett kritikai gondolkodásról és rendkívüli problémamegoldási készségről fog tanúbizonyságot tenni. Azonban az már egyáltalán nem biztos, hogy hatékonyságuk más, például személyközi területen is megmutatkozik, emellett sok esetben bocsátkoznak meddő vitákba intellektuális alapon. Beszámolóik szerint olykor „rosszul működtek” a csoporton belüli konfliktusok kezelését illetően, és eleinte a mindennapi feladatok elvégzésének szervezése és elosztása sem volt problémamentes. A kutatások szerint az ilyen csoportok nem szoktak az átlagosaknál jobban teljesíteni.

Mindenesetre azt elmondhatjuk, hogy az expedíció vezetője önmagához hasonló jellemzőkkel bíró társakat keresett, akik képesek voltak a legjobbat nyújtani szakemberként (funkciót tekintve), azonban a teamen belüli kategóriák közül leginkább ugyanazokba estek (hasonló szerepek betöltése), ilyen módon a csoporton belüli együttműködés nem volt zökkenőmentes.

Arra, hogy miként gondolkodjuk az emberekről, amikor számukra új élményekkel kerülnek szembe, az ún. komfort zóna modell kínál egyszerű keretet. Ezt a modellt tipikusan a szervezetfejlesztésben használják, abban is az ún. outdoor tréningek esetén. Ezek során a résztvevőket a szabadban, kalandparkba illő nehéz feladatoknak vetik alá, és arra kíváncsiak, hogy vajon mikor tanul az egyén a legtöbbet a helyzetből. A komfort zóna modell három szintre osztja az élményeinket. Az első típusba tartoznak a komfort zónánkban lévő élmények: itt biztonságban érezzük magunkat és néha unottan végezzük mindennapi rutintevékenységeinket anélkül, hogy ez megterhelne bennünket, vagy akár tanulnánk belőle. A következő szint a tanulási zóna: ide akkor kerülünk, ha olyan új élményekkel, feladatokkal, kihívásokkal találkozunk, amelyek már némi megterhelést, izgalmat és kockázatot rejtenek magukban, de kíváncsiságunk és tanulási vágyunk előre hajt bennünket, mivel a cél nem elérhetetlen. Ebben a zónában tanul az ember a legtöbbet, megismer új dolgokat, de nem érik teljesíthetetlen, félelmetes és esetleg sokkoló kihívások. Végül következik a pánik zóna, amely a legtávolabb áll rutinos életünktől: ilyenkor olyan teljesíthetetlennek tűnő kihívásokkal szembesülünk, amelyek rémisztőek, és az egyetlen cél a félelem csökkentése. Ilyen szélsőséges terhelés mellett nem tanul az ember, csak menekül. Látható, hogy nem érdemes túl veszélyes helyzetbe kényszeríteni valakit, hiszen annak nem tanulás, hanem ijedtség a vége.

Csapatunk esetében az interjúk során feltettünk néhány kérdést arról is, hogy ők vajon hogyan élték meg az utazást, és válaszaikat igyekeztünk a komfort zóna modell keretében értelmezni. Mindenki számára akadt az út során olyan helyzet, amelyet komfort zónaként élt meg, ahol biztonságban érezte magát, sőt csapatunk mongol tagjának az egész út ilyen volt, hiszen ő hazalátogatott, s nem először tett meg hasonló utat lóháton a Góbi-sivatagban. Tanulási zóna tekintetében már elmosódottabbak a határok, egyes tagok számára az út egésze annak tekinthető. A pánik zóna – amikor a félelem uralkodott el – kis kivétellel a sivatagba való megérkezés és az ott töltött első éjszaka volt. Ez volt az a pont, amikor szembekerültek az előttük álló feladattal, a sivatag keresztüllovaglásának nehézségeivel és veszélyeivel, de ez a sokkoló állapot egyben össze is rázta a csapatot, és tisztázta a szerepeket.

Azt lehet mondani, hogy volt lehetőségük megtapasztalni határaikat, ezeken átlépve a félelmet, de a tanulás élményét is, amikor saját képességeik korlátait kitolják, és új kihívások elé néznek, immár bátrabban.

Mit mondhatunk vizsgálódásaink egészéről? Esettanulmányunkban egy olyan teammel ismerkedhettünk meg, amelynek minden tagja magasan képzett, motivált azonban egymással versengő. Mindemellett egyvalaki perifériára szorult…

Habár az expedíció sikeres volt, hiszen a csapat átszelte a sivatagot és célt ért, ám a hatékonysága bizonyos területeken megkérdőjelezhető. A csapattagok egymáshoz és a vezetőhöz való viselkedésbeli hasonlósága, a versengés folyamatos jelenléte, valamint a kulturális különbségek és nyelvi nehézségek nem megfelelő kezelése számos konfliktust szült.  

Természetesen nem hagyhatjuk figyelmen kívül munkák korlátait sem. A csapat „működése” közben nem lehettünk jelen, így a kommunikációról és egyes problémás helyzetekről nem szerezhettünk közvetlen benyomást, és nem is vethettünk be a terepen mérőeszközöket.

A pszichológia segítségével ezáltal néhány kezdeti lépést tehettünk az extrém és kockázatos helyzetekben sikert elérni akaró csoportok működésének, valamint konfliktus- és stresszkezelési módszereinek feltérképezése felé. Tapasztalataink a későbbiekben felhasználhatók hasonló teamek felkészítésében, más expedíciók szervezése során, vagy akár a munka világában is.

Olvasásra ajánlott:

Belbin, M. (1998) A team avagy az együttműködő csoport. SHL, Budapest.

Mérei F. (2001) Közösségek rejtett hálózata: szociometriai értelmezés. Osiris, Budapest.

 

A pályamunka szerzői közül Hámornik Balázs Péter doktorandusz,  Kóbor Andrea pszichológushallgató

Share

Ez is érdekelhet

Kiderült az is, hogy az ember a nemek közti 8%-os élettartam-különbséggel még a kiegyensúlyozottabb fajok közé tartoz

Irwin D. Yalom szerint a haláltól való szorongás alapmotivációnk, „ösztönszinten hat – beépült minden apró sejtünkbe – és az élet minden mozzanatát befolyásolja”, csak...

Hogyan reagáltak elődeink azokban az évszázadokban, amikor a járványok kiváltó okairól és az ellenük való hatékony fe

A tetoválást viselők nagy része sokáig győzködi magát arról, hogy jó döntés volt magára varratnia az adott mintát.

Átlagos autó araszol a városi forgalomban – vagyis mégsem egészen átlagos, mert bal hátsó ablakát matrica díszíti, melyen II. Erzsébet angol királynő látható olyan beállításban...

A legtöbb nézelődő – remélhetőleg – nem katasztrófaturista, nem azért jött, hogy szörnyűségeket lásson. Akkor miért vannak itt? Hiszen senkit sem ismertek azok közül, akik a...