Ön sok éve tanít már pszichológushallgatókat, s gyakorló gyógyító is egyben. Tapasztalata szerint van bármiféle olyan lelki adottság, amivel rendelkeznünk kell ahhoz, hogy sikeres pszichológusok legyünk?

A pszichológia sajátossága abban rejlik, hogy ezen a területen az ember személyisége munkaeszköz. Minden más szakmától eltérően itt nem csupán alkalmazunk bizonyos eszközöket és módszereket, hanem a saját személyiségünkön keresztül fejtjük ki ezeket. Éppen ezért a személyiségünkben, mint munkaeszközben kell lennie egy olyan „képességanyagnak”, ami lehetővé teszi, hogy harmonikus, jó kapcsoltba kerüljünk a másik emberrel. Hogy milyen gyakorlati és elméleti képességekre van szükség ehhez, azt Carl Rogers, a humanisztikus lélektan nagy mestere fogalmazta meg: empátia, azaz jó beleélő-képesség, kongruencia, azaz hitelesség, valamint a másik ember feltétel nélküli elfogadásának képessége. Ha ez a három tulajdonság megvan valakiben, akkor az illető alkalmas ennek a tudománynak a gyakorlati művelésére.

Tegyük fel, hogy megfelelünk mindhárom fenti kritériumnak, és elvben alkalmasak vagyunk arra, hogy pszichológusnak menjünk. Mi motivál minket a pályaválasztásban?

A kérdést a hivatás fogalma felől közelíteném meg, méghozzá Karácsony Sándor nyomán. Ahogyan azt a jeles pedagógusprofesszor már ötven évvel ezelőtt megírta, a hivatás olyasvalami, aminek segítségével rátalálunk önmagunkban egy hajlamra. Ez a hajlam egy belső hajtóerő, amely meghatározza érdeklődésünket, és nem enged szabadulni tőle. Mágnesként vonz bennünket érdeklődésünk tárgya felé, kíváncsiságot ébreszt bennünk, és arra ösztönöz, hogy ismerkedjünk, foglalkozzunk vele. Legyen szó akár pszichológiáról, akár bármely más szakmáról, hivatásról akkor beszélhetünk, ha ez a hívás elér, és kellőképpen motivál minket. Ha nem mocorog bennünk a hajlam, akkor a hívás sem tud elérni hozzánk. A két tényező szoros egységet alkot: a belső késztetettség és valamiféle külső érintettség, amelyek következtében egy-egy helyzet jobban felkelti a kíváncsiságunkat, érdeklődésünket. Másfelől közelítve pedig a hivatás – bizonyos filozófiai, vagy akár bibliai kontextusba helyezve – az ember rendeltetése. Megmutatja, hol van a helyünk a világban, miként tudunk a leginkább hasznossá válni, milyen területen bontakoztathatjuk ki legjobban képességeinket saját épülésünkre és mások hasznára. De prózaibban is megközelíthetjük a témát – elég, ha csak Allportra gondolunk, és a nevéhez köthető „hivatásszemélyiségre”. A hivatásszemélyiség olyan belső elköteleződés egy szakma, egy mesterség iránt, amely az adott foglalkozás végzését örömmé teszi a művelője számára. Az embert egyfajta otthonosságérzet járja át, miközben az általa preferált tevékenységet végzi. Úgy érzi, otthon van, jól van, biztonságban van. Ez a már-már boldogságnak nevezhető érzés az, ami egyértelműsíti bennünk, hogy jó helyen járunk, jól hallottuk azt a bizonyos belső hangot, amit követve az adott foglalkozáshoz jutottunk el. Ha eltekintünk az egyéb külső körülményektől, pszichológusnak ugyanazért megy valaki, amiért valaki más tetőfedőnek vagy zeneszerzőnek: úgy érzi, ez az a terület, ahol a lehető legnagyobb mértékben megvalósíthatja önmagát, és amivel igazán átlényegülten tud foglalkozni. Ebből a szempontból nem a pszichológia, hanem a pszichológiát hivatásukul választók hajlama speciális.

Részlet a Mindennapi Pszichológia 3. számában megjelent interjúból