Őszülő professzor sétál végig az egyetem folyosóján. Léptei nyugodtak, tartása egyenes, egész lényében tekintélyt parancsoló. A folyosón szembejövő diákok keresik a tekintetét, előre köszönnek neki, kitérnek az útjából, mellette elhaladva meggyorsítják lépteiket, szemüket lesütik – alig észrevehető apróságok, a nonverbális kommunikáció apró részletei. Mégis minek köszönhető ez a szép koreográfia?

A dominanciával kapcsolatos jelenségek – még ha nem is tudatosodnak bennünk – részei hétköznapi életünknek, jelen vannak csaknem valamennyi emberi kapcsolatunkban, nem kivétel ez alól a legközelebbi barát, vagy akár a szerelmes sem. Az ilyen kapcsolatokban szinte minden pillanatban tudattalanul apró közös döntéseket hozunk a mindkét felet érintő kérdésekben. Ki beszéljen, meddig, mi legyen a téma, hová üljünk a buszon, melyik filmet nézzük meg a moziban. A példákat a végtelenségig lehetne sorolni. Ha jól megfigyeljük, észrevehetjük, hogy az ilyen közös tevékenységeknek előbb-utóbb kialakul egy viszonylag stabil sémája, ahol az egyik szereplő – még a legdemokratikusabb társaságban is – kezdeményező szerepbe kerül, míg a többiek inkább rá hagyatkoznak.

Talán nem könnyű meglátni a kapcsolatot az utóbbi jelenség és az első példa között, pedig valójában közös az alapjuk. Ennek eredetét az állatvilágban találhatjuk meg, azon belül is a dominancia-hierarchia jelenségében. A közösségben élő emlősök csoportjai kivétel nélkül hierarchikusan szervezettek. Az ilyen szervezett módon működő csoportok sokkal hatékonyabbnak bizonyultak a fajtárs csoportoknál az erőforrásokért való versenyben és azok elosztásában, hiszen nem gyengítették őket állandó belharcok a táplálékmegosztás vagy a partnerkeresés miatt. Attól kezdve, hogy kialakult a hierarchia, a csoporttagok pontosan tudják, hol foglalnak benne helyet, ez ellen csak ritka esetben lázadoznak. Így megszűnik az állandó rivalizálás, mindenki megnyugodhat.

De mi alapján választódik ki a vezér? Kézenfekvő azt feltételezni, hogy mindig a legerősebb vagy a legidősebb hímé ez a pozíció, aki testi erejénél fogva képes saját akaratát érvényesíteni a társaival szemben. Ez a természetben általában így is van, ugyanakkor etológus kutatók egy meglepő kísérleti eredményükről számoltak be. Már kialakult hierarchiával rendelkező majomcsoportokat vizsgáltak, s miután megfigyelték, ki a vezér, kiválasztottak egy teljesen átlagos hímet, aki középtájon helyezkedett el a hierarchiában, és rendszeres időközönként szerotonin-kezelésben részesítették. A szerotonin egy speciális ingerületátvivő anyag az agyban, ami az idegsejtek kommunikációjában kap szerepet. Ennek eredményeképpen néhány hét alatt teljesen átrendeződött a hierarchia, és a kiválasztott egyed vált vezérré. Tudnunk kell, hogy ennek az anyagnak semmilyen hatása sincs az állat fizikai tulajdonságaira, például a testi erejére nézve. Ez alapján könnyű levonni a következtetést – a vezetői pozíció megszerzéséhez az állatvilágban sem elegendő, vagy talán nem is feltétel a kiemelkedő fizikai rátermettség.

Ez tehát a helyzet a majmoknál, de mit mondhatunk ennek alapján az emberekről? A hierarchikus szerveződést az ember is megörökölte elődeitől. Katonaság, önkormányzat, iskola, gittegylet; a hierarchizáltság csoportos életünkben mindenütt jelen van. Ugyanakkor az intuíciónk azt súgja, ma már nincs jelentősége, hogy kinek milyen fizikai adottságai vannak, hiszen nem ettől függ, kit fogad el egy csoport a vezetőjének.

Mégis úgy tűnik, nem tudjuk egyik napról a másikra levetkőzni evolúciós múltunkat. Egy amerikai felmérés szerint a Fortune magazin top 500-as listáján szereplő legnagyobb és legsikeresebb amerikai vállalatok ügyvezető igazgatói átlagosan 180 cm magasak, ami pontosan 7,5 cm-rel több az amerikai férfilakosság átlagánál. Érzékletesebbé válik, mit jelent ez az érték, ha így fogalmazzuk meg: az USA férfilakosságában a 180 centinél magasabbak aránya 14.5%, a Fortune 500 ügyvezető igazgatói között ez a szám 58 százalék!

Ahogy látható, összetett jelenségről van szó, és nagyon nehéz egyszerűen megválaszolni, kiből is válik vezető. A témában folytatott kutatások alapján a következőket mondhatjuk. A dominancia jelenségének megértéséhez három nagyobb kategóriát kell megkülönbözetnünk, melyek a következők: belső tulajdonságok, külső tulajdonságok, és viselkedéses jegyek. E három egymásra hatva, közösen határozza meg, mennyire lesz az adott személy jellemzően domináns, vagy éppen szubmisszív. Lássuk most ezeket kicsit részletesebben.

Belső tulajdonságok. A pszichológia jól ismeri a dominancia személyiségvonását és igen megbízható eszközöket is kifejlesztett a mérésére. A magas dominancia-értékkel rendelkező emberekről általánosságban elmondható, hogy határozottabbak, magabiztosabbak, és inkább kezdeményező, proaktív, mint reaktív módon viselkednek – azaz inkább meghatározói az eseményeknek, mintsem elszenvedői. Különösen igaz ez a társas helyzetekre.

Külső tulajdonságok: Legelőször is elmondhatjuk, hogy a férfiak általában dominánsabbak a nőknél. Ennek alapvetően két oka van, egy evolúciós és egy kulturális. Az első eléggé kézenfekvő, hiszen a dominancia-hierarchia az összes fajnál, ahol jelen van, kivétel nélkül a hímek játéka. Ők azok, akik komolyabb fegyvertárral rendelkeznek e téren – talán ezzel magyarázható, miért születik olyan kevés tanulmány a nők dominanciájával kapcsolatban. A kulturális magyarázat részben levezethető az előzőekből. A legtöbb társadalom még ma is patriarchális berendezkedésű, azaz – nyíltan, vagy burkoltan – a férfiaké a vezető szerep. Ezekben a közösségekben a felnövekvő lánygyermekeket arra szocializálják, hogy maradjanak a háttérben, és kövessék apjuk vagy férjük utasításait. Szerencsére ez a tendencia – főleg a fejlett országokban – megváltozni látszik.

A külső jegyeknél maradva; ahogy azt a korábbi példában is láttuk, a dominánsak általában magasabbak társaiknál, hangjuk mélyebb. Az életkor is komoly szerepet kap. Ez egy bizonyos pontig – általában a nemzőképesség határáig – egyenes arányban áll a dominancia-viselkedés mértékével. Ezenkívül különböző etnikai csoportok tagjai közötti interakció esetén sokszor a többségi csoport/társadalom képviselője az, aki kezdeményezőként viselkedik a helyzetben. A leírtakon túl természetesen még számos jellemzőt lehet találni.

Viselkedéses jegyek: A domináns személy a „falkavezér”. Mivel pozíciója erős, nem kell folytonosan társai támadásától tartania. Ezért legyen szó akár emlősről, akár emberről, viselkedésük nyugodt, tartásuk elengedett, beszédmódjuk határozott. Gyakrabban vágnak a társaik szavába, mint teszik azok fordítva. A tekintetirányításuk is jellegzetes: ritkábban tekintenek partnerükre, de ha mégis, akkor mereven, mélyen a szemükbe néznek. Ezzel szemben az alárendeltekben folytonosan enyhe feszültség tapasztalható, válluk enyhén felhúzott, tekintetükkel a dominánsabbét keresik. Sőt, egy érdekes kutatás eredményeként azt találták, hogy ha az emberek náluk dominánsabb személlyel kerülnek kapcsolatba, ha beszélniük kell hozzá, önmaguk természetes orgánumához képest még a hangjuk is elvékonyodik!

A leírtak nemcsak az aktuális – vagy éppen potenciális – vezetők számára lehetnek érdekesek. Az volt a célom, hogy olyan szempontokat adjak, amelyek alapján ki-ki megfigyelheti, hogyan jelentkezik a dominancia jelensége a saját hétköznapjaiban. Legyen szó akár a főnökével való kapcsolatáról, de tágabb értelemben ilyen lehet például, ha a humán erőforrás munkatársaként azon töpreng, melyik jelentkezőt javasolja a vezetői pozíció betöltésére; vagy középiskolai tanárként, ha elveszíti a türelmét, mikor kamasz diákja hanyag testtartásban, zsebre dugott kézzel társalog Önnel, anélkül, hogy a szemébe nézne – ezzel produkálva a domináns viselkedés-együttes széles skáláját…

A pályamunka szerzője az ELTE PPK pszichológia szakának ötödéves hallgatója

(Az illusztráció A Cég c. sorozat egy jelenete)